Azt mondja Gerlóczy Sári: - Vajon tudjuk-e, hogy miért vágyunk annyira a Másikra, miért akarjuk birtokolni, miért akarjuk a magunkévá tenni, bekebelezni. ..? Vagy elvontabban fogalmazva: miért akarjuk kifürkészni, megérteni kimondani,azaz elsajátítani, sajáttá tenni. Azért, mert a Másik úgy egy olyan teljességben, olyan egészként lát minket, ahogy mi soha nem leszünk képesek magunkat látni, a tükörben sem, soha, sehogyan sem.

Popper Péter pedig általánosságban mondja Gerlóczy Sári képeiről: - Emberekről szólnak. Mindig embereket fest. Valami olyasmit érzek belőlük, mint a régi legenda, hogy valaha egyek voltunk, férfiak és nők, aztán széthasadtunk, szétváltunk, és most egymást keressük, a régi egységet, a régi énünket. Mintha a Sári képei erről szólnának. Egymásra találunk? Tényleg egymásra találunk? Azt gondolom, hogy nem találunk egymásra. Ezeken a képeken, az emberek egymáshoz nyúlnak, egymáshoz próbálnak tapadni, de átnyúlnak egymáson, keresztül-kasul, és reménytelenség, hogy újra egyek legyünk. Ezt érzem a képek egyik tragikumának.

Sári majdnem minden képéről el lehetne mondani azt, hogy ők, akik a képen vannak, én vagyok. Ők én vagyok. Engem tükröz vissza – és azt hiszem, mindenkit visszatükröz a saját drámaiságában, összetettségében. Én mindig azt vallottam, hogy József Attila sorának, ’fehérek között egy európai’, nagyon mély jelentősége van. Ugyanis az európai ember drámai lény. Haláláig küzd benne valami, isteni és sátáni, ösztön-én és felettes-én – teljesen mindegy, hogy minek nevezem. De ez a drámaiság jelen van a Sári képeiben, és azt hiszem, hogy néha ez a kétségbeesés, hogy össze szeretnénk olvadni, de nem megy. Ez egy nagyon nagy jelentés az én számomra, ez néha átcsap kétségbeesésbe a képeken, agresszióba, totális birtoklási vágyba, akarásba. És nem megy! Nem megy, mert a Jóisten elfelejtette beleírni az emberek szívébe, hogy az ember nem tulajdon. Vagyis tulajdonképpen ennek a festészetnek a tragikumát ebben tudom összefoglalni. Ez a drámai európai ember belső vívódása önmagával, partnerével, jó esetben mindhalálig. Úgyhogy én elég keserű szavakat mondok most itt, de ez tulajdonképpen a Sári dicsérete. Mert, ha valaki meg tudja ragadni a korszak tragikumát, képekben, kifejezésben, hát akkor ő egy zseniális alkotó.

A Harapás kiállítás február 5-ig látható a Liget Galériában (1146  Budapest, Ajtósi Dürer sor 5.)