Otthonunkat természetesen már gyermekünk érkezése előtt bababiztossá tesszük, azonban mindig jöhet olyan dolog, amivel nem számolunk. Betömködjük a konnektorokat, lekerekítjük a bútorsarkokat, széleket, a konyhába és a lépcsőfeljáróhoz pedig még úgynevezett bébirácsot is szerelünk. De akármennyire is igyekszünk, próbálkozunk, biztosan lesz majd valami, ami elkerüli a figyelmünket. Lesz olyan, amire nem számítunk, amit nem ítélünk veszélyesnek. Sajnos a legtöbb szülőnek és apróságnak át kell esnie egy-két ilyen tipikus gyermekbaleseten, ezeknek ugyanis meg kell, hogy történjenek velünk.

Sokszor ártalmatlan, kisebb szerencsétlenségek ezek, de a nagy ijedtség és a szülői tehetetlenség érzése komoly stresszt okozhat. Egy-egy ilyen eset után aztán megfogadjuk, hogy legközelebb majd sokkal jobban vigyázunk. Ezt azonban nem úgy kell megtennünk, hogy különböző, általunk baljóslatúnak titulált dolgoktól eltiltjuk a gyermeket. Sokszor többet ártunk azzal, ha megpróbálunk határokat szabni az őket körülvevő világ felfedezésében. Meg kell ugyanis tanulniuk, hogy melyek a valódi vészhelyzetek, és el kell sajátítaniuk azokat a magatartásformákat, melyekre adott esetben szükség van.

A hétéves Marcinak például esélye sem volt a dombbal szemben. Korábban ugyanis sohasem mászhatott fel sehova, így persze le sem pottyanhatott sehonnan. Amikor az első iskolai kiránduláson úgy döntött, hogy társaival mégiscsak leszalad arról a számára óriási hegyről, fogalma sem volt róla, hogy a lendülettől léptei felgyorsulnak, és ha nem vigyáz, egyensúlyát elveszítve arccal a fűbe érkezik majd. Mit sem sejtve vágott hát neki, és a többi lurkóval ellentétben számára valóban a földön, könnyek közt ért véget a kaland. Marcit születésétől kezdve túlságosan féltették a szülei, óvták mindentől: a széltől, a kosztól, az éles tárgyaktól, a magas dolgoktól és a többi gyerektől is. Így nem tanulhatta meg, hogy hogyan kell elesni, vagy mit kell csinálni, ha valahol egyedül marad. Egyszerűen nem voltak válaszreakciói ezekre az esetekre, nem ismerte a saját erejét és a korlátait sem. 

Mariann, mint minden gondos szülő, igyekszik a legtöbb dologtól megvédeni a fiait. Ő különösen nehéz helyzetben van, ugyanis folyamatosan háromfelé kell osztania a figyelmét. A srácok ugyanis egyszerre három irányba szaladnak, ő pedig olyankor csak remélni tudja, hogy nem lesz semmi baj. A harminchét éves anyuka egyébként azt tapasztalta, hogy a mindig jól viselkedő gyerekkel is ugyanúgy megtörténhet a baj, mint a kevésbé szófogadó rosszcsontokkal. Véleménye szerint ugyanis a kicsik, ha tudják, hogy rossz úton járnak és éppen rossz fát készülnek tenni a tűzre, sokkal óvatosabbak és körültekintőbbek, mint alapesetben.

Nem érdemes tehát minden probléma elébe menni, és megpróbálni mindent megelőzni. Ahhoz, hogy gyermekeink boldoguljanak a mindennapokban, szükségük van arra, hogy megtapasztaljanak mind testi, mind pedig lelki veszélyhelyzeteket! A „burokban” felnövő kicsik sokkal nehezebben kerülik el a veszélyes helyzeteket, mint azok, akiknek szülei időnként „engedték”, hogy megtanuljanak például elesni.