Emlékszem a madarak énekére, mintha csak nekünk daloltak volna, amikor találgattuk, hogy melyik felhő milyen állatot formázhat. Pillangókat kergettünk a nedves füvön a nyári melegben, aztán egy kivágott fa évgyűrűit számolgattuk. Később nagy poharakban hoztunk ki vizet és lassanként a porba loccsantva néztük, ahogy a kis folyókból hosszú, sáros, gilisztaszerű nyúlványok lettek. Egyre több vizet hoztunk, és a végén már a sajátkészítésű pocsolyánkban ugrándoztunk, majd sárral kentük össze magunkat és egymást. Aztán azt játszottuk, hogy bujkálunk az óvónéni-óriásoktól, nehogy elkaphassanak és megmosdathassanak minket.

Emlékszem arra is, hogy a téli hidegben jégcsapokat nyalogattunk az utcán. Aztán a csoportunkba érve segítettünk egymásnak átvenni a váltócipőnket, miközben viháncolva cibáltuk egymás hideg lábujjait. Amíg csak lehetett, együtt játszottunk, és állandóan piszkáltuk egymás folyton-bibis kezét. Egyszer gyurmából egy kis virágot formáztam, ami elhajlott, amikor odaadtam neked. Mindig, amikor sorba kellett állnunk te voltál a párom, és az ebédlőben is folyton egymás mellett ültünk.

Akárcsak nekem, neked is szőke hajad volt és kék szemed. Bár így őriztelek meg emlékezetemben, azóta biztosan sokat változtál, ahogyan én is. A hajam bebarnult, a szemem megzöldült, és hol van már az édes tudatlanság? Eltűntek az ártatlan, gyermeki gondolataim. Beszűkült a világom, a monotonitás körbe-körbeforgó, szürke acélkerekébe.

Viszont hiába minden próbálkozás, a Feledés zsibbasztó hangja elnyomja neved emlékét. Csak annyira emlékszem, hogy a nevedben volt r betű, amit akkoriban még j-nek ejtettem, és ezért folyton kinevettél. Ezért inkább mindig kitaláltam valamit, hogy ne kelljen a neveden szólítsalak. Bocsásd meg Első Szerelmem, hogy a nevedre már nem emlékszem! Sajnálom, hogy már a búcsúnk emlékét is elnyomta a Feledés szürke leple. És túlságosan fáradt vagyok, hogy régi szerelmünkön tovább töprengjek. A mókuskerék nyikorgó hangja úgyis kikoptatja majd az utolsó emlékeimet is.

Bocsáss meg Első Szerelmem!