Beülök a szabályosan, parkolóban dekkoló verdámba, és indítás előtt látom ám, cetli van a szélvédőn, az ablaktörlő lapát alá dugva. Nézem, forgatom, nem más az, mint egy parkoló órából származó, időt, helyet rögzítő közönséges papírdarab, hátulján mobiltelefonszám ráfirkantva. Első blikkre persze, a parkolós vámszedők kattannak be, bár ott virít a szélvédő jobb alsó sarkában az engedélymatrica, nyilván rá se hederített a parkolós hiéna, gondolta, hátha fogást talál... De nem, hiszen ők színes nejlontasakban szoktak csekket hagyni. Akkor meg ki lehet? Felhívom.

- Uram, én meghúztam a kocsiját - mondja, aztán bemutatkozik. - Maga mellett álltam, és amikor kitolattam, hát sajnos... ez van. Nézze meg - mire én, hogy megnézem. Tényleg, a bal hátsó lökhárítón hosszú karcolásos csíkok vannak jó mélyen. Sima gányolásos kezeléssel nem érdemes próbálkozni, fényező szakiparos asztala. Újból hívom, elmondja, éppen hol áll, menjek oda, nem ismeri Pestet, debreceni, mindössze annyit sóhajt a telefonba, hogy teli ezzel a mérgezett metropolissal a - a mindene. Fogom magam, odagurulok.

Ilyen esetekben, pontosabban tetten érhető változatban, a következő dialógus szokott koreografálódni. - Meghúztam, meg hát, de nem is olyan brutális - veszi mosolygósra a károkozó -, azt hittem nagyobb, akár le is rendezhetjük egymás közt - és szakirányúnak tűnő elemzés kezdődik az annyi meg annyiról, szóval egy tízes, na jó kettő, és le van vajazva... Ez a magyar specifikus, biztosítókerülő akció nem ősnemzeti sajátosság, forráshelye maga a biztosítási rendszer. Akár casco, akár kötelező, a biztosító így is, úgy is fog rajta. Hasonlóan az óvodai teljesítményméréshez, léteznek piros pontok (bónusz) és fekete szőrösek (mónusz). Amíg a balesetmentes vezetésért évek után is alig-alig csurran a jó pont, addig elég egy szál koccanás, és dübörög a szőrös fekete, vele együtt a negyedévenként esedékes summa kíméletlenül kegyetlen emelkedése. Naná, hogy van miből posztbarokk üvegpalotát építeni a biztosítónak, és naná, aki teheti, messziről kerüli.

Ennek a durva kárrendezési gyakorlatnak köszönhető, hogy az "egymásközt rendezzük le" alapeset abszolút korrekt, mert főhonos az egyetemes sunyítás. Csak parkoló formációra érvényes praxis: fityegő visszapillantó tükrök, szilánkokra tört lámpák, szétzúzott lökhárítók, és így tovább a ronccsá válásig - nincs károkozó, van illa berek, nádak erek, köd előttem, köd utánam...

Ehhez képest az én debreceni emberem még csak nem is ezzel a bevett, biztosítókerülő módszerrel kezdi, hanem szó, se beszéd, előveszi az uniós kárbejelentő lapot, és máris tölti az ő részét, a végén pedig jól olvashatóan azt, hogy a "felelősséget elismerem". És aláírja. Gilt. - Lehet, hogy Pesten másképpen van - búcsúzik az összes rubrika kitöltése végeztével -, nálunk vidéken így szokás.

És amit én még soha, amikor kocsimat rongálóval kerültem szemben, nem mondtam, most először igen: Köszönöm.

Ahogy elmegy, ahogy beül a kocsijába (jobb sárvédőjén csíkok), nem látszik rajta, de én tudom, tisztesség vonatkozásában: fehér holló.