Idebenn a lelkemben, felébredt valaki, Egy ismeretlen kit már rég nem leltem. Ő érti miért zúgnak fejem felett a vén fák, S ha szaladó patakot lát, beleugrik, meg nem vár. Ha lát a friss hóban, didergő kis pillangót, kit eltévedt angyalszárnyon repített a felhős alkony: Szólít. Hív, száguld. Csak ő érti én nem, Mire táncol a tűznél a pernye, ha alatta hamvad a hamu?

Miért biccent tűzvörös, lobogó hajával a hold? Ősszel a széllel mit rikolt? Én fázón ajtót csukok. Csak ő hallja meg, miért pisszeg a tavaszi este; a téli ég csillagát megleste. Bezörget nekem az ablakon, a rőt árnyék haboz, az esőben a párkányon, a cserepek közé surrog. És a lemenő nap miért hajol az erdő fölé? Mint anya szeme fényét, takargatja álmos gyermekét. Mint lemaradt barát feldereng. Gyökerek közé oson a képzelet, ha felveri az esti csend, kicsal nyújtózni estémből észrevétlen.