Adott egy kis gyermek, nyolc esztendős. Van két nővére és útban volt a kis húga! A szülők átlagosnak mondhatók, az anya dolgozik, az apa is, csak néha a pohár fenekére néz – de a gyermek imádja őt mégis. Ebben a családban is vannak veszekedések, mint mindenhol, csak itt az átlagosnál is több! A gyermek nem lát ebből semmi mást, csak azt, hogy bántják az édesapját! Eltiltják tőle, nem beszélhet vele, nem bújhat két karjába, ahol annyira biztonságban érzi magát! És ami a legrosszabb, már nem is ott alszik a másik szobában, sőt már nincs is sehol!

A gyermek beteg lett! Nem evett, és már inni sem volt hajlandó!

 betegség neve: Bánat.

De volt rá gyógyszer! A neve: Békülés!

És megtörtént! Újra ott van mellette, újra ölelheti, puszilhatja, a nyakába ülhet és bokszolhatja a pocakját! Most már minden rendben lesz! Új lakás, új környezet. A békülés eredménye egy kistestvér, ismét egy lány, a negyedik! Szőke, kék szemű. Anya szemefénye, a legkisebb!

Megváltozott minden! Apa már nem iszik, de megint nincs sehol! A napi műszak után egy kis plusz pénz mindig jól jön. Csak dolgozik és dolgozik. Hogy jobb legyen nekik, neki! Megváltozott minden! Apa is és gyermek is! Apa odafigyel, hogy meglegyen minden, a gyermek felnőtt, érett nő lett – többé már nem tud a nyakába ülni, már nem lehet. Felnőtt lett, tanult is, dolgozott is. Bár egy házban laknak, mégis ritkán találkoznak, de ott volt a tudat, hogyha kell, ott vannak egymásnak! És mikor munkából hazaérve benéz a gyermek a szobába, megnyugtató a horkolás. Még itt van. Velem van, nekem van! Egy nap valami nem olyan volt, mint máskor! A házat szomorúság veszi körbe. Apa szeméből könny pereg. Anya is sír.

Eljött hát! A gonosz, a fekete.

Most! Most kell, hogy ölelj! Úgy, mint rég, mikor beteg voltam. Magamhoz szorítalak, és nem engedem, hogy elvigyen! Nem, nem rabolhat el tőlem, nem vihet el senki! Nem adlak oda neki!

De muszáj.

Hosszú, hosszú napokat, hófehér szobában ülve, tűket szurkálva kezébe, erébe… Napról napra öregebb lett.

A kín, a szenvedés, a fájdalom. Minden ott volt abban az arcban, azokban a szemekben, a remegő kezében. A mosoly sem volt már a régi! Fájdalmas nyöszörgés volt inkább! Minden drága percet kihasználva, szoborként ült a gyermek a hófehér ágy szélén, és úgy érezte, ez a pokol tornáca. Egy élet a szeme előtt megy tönkre, és csak zsugorodik, míg végül el nem fogy.

Negyvennyolc évnyi boldogság ára volt héthónap alatt visszatörlesztve az Úr felé!

Az a hét hónap, amiben volt boldogság, mosoly, öröm, de ezeknél több volt a bánat a szenvedés, a nyomor!

S egy telefon. Semmi több. Ennyi volt.

A felismerés.

Nem maradt semmim.

Az aki adta, és ahogy adta, úgy vette el tőlem őt!

Őt, a testemet, a lelkemet, a szívemet, a életemet.

Hisz ő volt nekem a példaképem, az Istenem, a testvérem, a másik felem, az ellenségem, a barátom, a gondolatom, a mondanivalóm, a szemem, a kezem, a ... Mindenem ő volt nekem, de legfőképpen az egyetlen, a megismételhetetlen, az utánozhatatlan, a felejthetetlen,.., az édesapám!

Mónika