Nagy örömmel mentem el a Miss Hungary hazai döntőjére a Stefánia-palotába. Korábban a TV-ben nézve ezt az eseményt mindig nagyon irigyeltem a jelenlevőket, hogy ennyi széplány közelében lehetnek. Azt hiszem, jobban tettem volna, ha maradok a korábbi gyakorlatnál, úgy nem lettem volna néhány illúzióval szegényebb.

A tini és a felnőtt győztes a versenyigazgatóval 

Mert ez valóban egy verseny anyukákkal, apukákkal, barátokkal, drukkerekkel, akiknek egy fő céljuk van, hogy a saját kedvencük kerüljön a csúcsra. És ha ő jelenik meg, akkor üdvrivalgással jelzik a jelenlétüket. És ott vannak azok a mindenhova bejutó újságírók, akik nem fognak írni egy sort sem, de a megjelenésük fontos, meg hogy utána a fogadásra bejussanak egy kis eszem-iszomra. És ki ne felejtsem azokat az idősödő vagy tehetősebb urakat, akik szakértő szemmel próbálják kihalászni mindenféle ígéretekkel a lányok közül azokat, akikkel a közeljövőben majd villogni lehet a társasági életben.

És hogy milyenek voltak a lányok? Ha csak az eseményre kikerült prospektust nézem, akkor gyönyörűek, ha a színpadi jelenlétüket is, akkor azt mondom, hogy piszok jó volt a fotós. Azt nem állítom, hogy nem volt köztük szép is, de láttam olyat is, aki után még az utcán sem fordulnék meg. Jó, jó, tudom, ízlések és pofonok különbözőek, de ennyire talán nem.

Néhány lánynak a nézők közül kiabált fel egy-egy jóakaró, hogy legalább egy picit mosolyítsa el a száját, mert az talán előnyösebb. Őszintén elgondolkodtam, hogy milyen lehetett az előselejtezők mezőnye, ha ezek a lányok voltak onnan a legszebbek. A tini és a felnőtt kategória együtt vonult a színpadra, de a fiatalok mezőnye sokkal egységesebb volt. Szépek voltak és nyerni akartak. Rövidebb szoknyát vettek fel, bátrabban villantották ki alóla a feneküket, és ha pedofil hajlamom lenne, akkor azt mondanám, hogy inkább ők, mint az idősebbek.

A tini győztesek 

A versenyen komoly összegekhez lehetett jutni. Volt olyan mecénás, aki 200-300 és 500 ezer forintot ajánlott fel egy-egy versenyzőnek, de voltak szerintem elég piti ajándékok is. Ám ezekkel is fel lehetett menni a színpadra, és a csere-puszik ezekért is jártak. Még a szünetben is lehetett ajánlatokat tenni különdíjakra. Az egyik újságíró meg is jegyezte, hogy ő a körúti lakásában egy egyhetes, bentlakásos, teljes ellátásos üdülést ajánlana fel valakinek – amikor nincs otthon a felesége.

A zsűrizés igazságos volt, de igazságtalan is egyben. Ezt maga a versenyigazgató vallotta be, mivel a felnőtt kategóriánál a döntőbe jutott hat lány kiválasztásánál a rész-szavazatokat nem összesítették. És ezután jött a nyílt rózsaszavazás. A zsűri mindegyik tagja a színpadon adott át egy szál rózsát az általa legszebbnek ítélt hölgynek. A harmadik helyen holtverseny alakult ki, amit egy plusz rózsával a zsűri elnöke oldott fel. Utólag megjegyzem, én nem szeretem azokat a versenyeket, ahol nem kizárólag szakértők döntenek. 

Ezután jött a győztesek és a versenyzők fotózása. Én ilyen unszimpatikus ürgét már régen láttam, mint azt a fotóst, aki addig a zsűriben ült. Össze-vissza ugrált, minden kollégája munkáját akadályozta a tolongásával, a dirigálásával, a feltűnési viszketegségének a kiélésével, miközben jeles kollégái a háttérben normális emberek tudtak maradni.     

Mindezektől megkímélhettem volna magam, ha maradok a TV előtt. De egy dolgot megtanultam. Szépségversenyzőnek lenni lassan szakmává válik. Vannak lányok, akik minden versenyen elindulnak, ahol csak lehet, ezzel rutint szereznek az újabb megmérettetésekre, és egyre feljebb kapaszkodva értékes nyereményeket és munkát kapnak, amiből egy ideig jól meg is lehet élni…