A legtöbb gyermek születésével az embereknek – nőknek és férfiaknak egyaránt – a legnagyobb álmuk válik valóra: génjeiket továbbörökíthetik, és az új élet születésével létrehozzák a legszebb dolgot a Földön. A gondok akkor kezdődnek, amikor nem készülnek fel kellő képen a gyermek érkezésére, nem elég érettek arra, hogy felelősséget vállaljanak a kisember jólétéért. Felelőtlen életvitelt folytatnak, veszélyeztetik a gyermeket testileg, szellemileg, erkölcsileg vagy „csak” a szociális életkörülményeket nem tudják biztosítani számára. Ekkor szakemberek igyekeznek segíteni a családoknak, hogy visszatérhessenek a mindennapi kerékvágásba, és ha ez sem segít, akkor a gyermeket állami gondozásba veszik.
Ennek időtartama változó, melyet az illetékes szerv határoz meg kijelölt segítőkkel dolgozva. Sajnálatos módon a legtöbb esetben a gyermekek 18 éves korukig nem kerülnek haza, vagyis egyfajta sajátos kollégiumi életformát kapnak a gyermekotthonokban a gondozásba vételükkel.
A gyermekotthonok a lehetőségeikhez mérten a legtöbbet nyújtják a gyerekek számára. Komoly szakemberek dolgoznak azon évtizedek óta, hogy olyan nevelési módokat alakítsanak ki, amely a „zálogházba került” gyermekek számára minél teljesebb, boldogabb és gazdagabb gyermekkort biztosítsanak. Pedagógusok és szakemberek küzdenek hatalmas türelemmel és szeretettel azért, hogy lehetőség szerint a sérülés mértéke minél kisebb legyen a fiatalok lelkében, és az életük további részében megállják helyüket a nagyvilágban. A szakemberek feladata nem könnyű, sőt, embert próbáló, már csak azért is, mert érthető okok miatt a gyerkőcöknek nem egy állami gyermekotthoni szoba lenne ideális esetben a „gyerekszobájuk”.
Ezekben az intézményekben a gyermekek meghatározott napirend szerint élnek – tulajdonképpen egy hétköznapi család napirendjét követik. Iskolába – kisebb gyerekek óvodába – járhatnak. És járniuk is kell, hiszen ez törvényileg előírt kötelezettség. Azok az otthonok, melyek rendelkeznek belső iskolával, a gyerekeket elsősorban oda íratják be, ahol ez nincsen, ott külső iskolát keresnek. Ez utóbbi előnye, hogy a gyermek nyitottabb életet él, vagyis nem a többi gondozottal van állandóan összezárva, ám persze hátrányok is akadnak. Például sok szülő és tanár nem nézi jó szemmel az intézeti gyerekeket, eleve butábbnak, esetleg gonoszabbnak tartják őket – mintha ők tehetnének felelőtlen szüleik életéről és saját szerencsétlen sorsukról! Előfordul, hogy egyes szülők nem is engedik barátkozni gyermeküket „zacissal”. Ezek az előítéletek pedig igen komoly lelki traumákat okoznak a gyermekeknek.
Az is befolyásoló tényező az iskolaválasztásnál, hogy a gyermek milyen képességekkel bír, avagy van-e olyan magatartási vagy egyéb problémája, ami miatt speciális igényű képzést kell, hogy kapjon. Az intézetek alkalmazkodnak ehhez, ismételten szakemberek segítségét igénybe véve. Sok gyereknek ez hatalmas lehetőség, mert vagy soha nem járt iskolába, vagy inkább mellé járt a családban élés ideje alatt! Sajnos, a tapasztalatok szerint az állami gondozott gyermekek tanulmányi eredményei átlagban rosszabbak, mint családban élő társaiké – persze vannak örömteli kivételek –, ám mindenki tudja, hogyha a családjukban maradtak volna, akkor még ezt az eredményt sem érnék el, s valószínűleg csak bukdácsolnának az iskolában, ha egyáltalán járnának…
A tanórák letelte után a fiatalok kisebb pihenő után ismét a könyveiket vehetik kézbe, hiszen a napirend szerves része az, hogy az iskolában kapott információkat ismétléssel mélyebb tudássá alakíthassák át. Picik esetében a pedagógusok képességfejlesztő feladatokat készítettnek a gyerekekkel, hogy a „nagyok” tanuló idejét ők is a leghasznosabban töltsék el.
A kötelezettségek teljesítése után, a játék és móka ideje következik. A paletta végtelen: rengeteg program, foglalkozás, szakkör, sportfoglalkozás, tánc stb. várja a gyerekeket, mellyel a szabadidejüket tartalmasan tölthetik el. Nyáron táborok, évközben rendezvények, gyermeknapi program, kirándulások színesítik életüket, amely nagy szó, mert a legtöbben soha nem élték át ezeket.
Sok szülő tartja a kapcsolatot gyermekeivel, és rendszeresen látogatja, vagy hétvégéken hazaviszi őket. A kapcsolattartást az intézmények „szorgalmazzák”, vagyis mindent megtesznek annak érdekében, hogy minél több időt tölthessen a gyermek valódi családja körében – feltéve, hogy a család életvitele ezt megengedi. Mert bizony előfordul, hogy a hazaengedett gyerek azonnal egy rablás közepén találja magát – apuka bevonja a pénzkeresetbe a legkisebbeket is. De találtak már drogot áruló szabadságon lévő gyereket is, és olyat is, aki inkább megszökött otthonról, mert hazaérve pofonok és verés várta. Az intézetek dolgozói igyekeznek körültekintően dönteni más szakemberek segítségével, hogy melyik gyerek mehet haza, és melyik nem, ám ők is csak emberi lények, és tévedhetetlen félistenek.
Pedig valóban fontos, hogy minél több időt töltsön a gyerek a családjával – ezt mindenki tudja. Hiába a jobb anyagi körülmények, a rendszeres iskola, az elegendő étel és a fűtött szoba, a mama mosolya semmivel sem pótolható! És éppen ez az, amit soha nem fog tudni egy otthon megadni a gyerekeknek. Ahogy reggel kitárt karral fogadjuk ébredező kicsinket, cuppanós puszit nyomunk az orrára, amikor oviból hazatér, este ágya mellé ülünk és énekelünk neki, vagy ahogyan korholjuk, mert nem ette meg a vacsoráját. Apróságnak tűnnek ezek a dolgok, pedig valójában ezek teszik a gyermeket boldoggá, és képessé arra, hogy egészséges lelkű felnőtt váljon belőle. Aki ezeket nem kapja meg, ennek hiányát egy életen keresztül viselni fogja…
