Ó, az óvodai zsúrok! Jó néhány év távlatából is megsuhint az iszony jeges fuvallata, ha eszembe jut a gyerek ötödik születésnapján rendezett mulatság. Előtte napokig tartó nagytakarítás, nehogy megszóljanak a többiek. Közben az ünnepelt kritikus pillantással végigméri belvárosi kétszoba-összkomfortos palotánk összes helyiségeit, és foghegyről odaveti: Dórikáéknál öt szoba van, és abból kettő Dórikáé, Natasáéknál pedig a házon belül van az úszómedence, ami Natasa szerint azért jó, mert így nem hullik az orrára a falevél, úszás közben.

Majd elkövetkezik az örökké emlékezetes nap. Ilyenkor a jobb érzésű szülők leadják a csemetét, megmondják, mikor jönnek érte, és elhúznak moziba. Csakhogy mindig akad néhány anyuka, akinek nem volt gyerekszobája, és míg te a füleden is kólásüvegeket és szendvicses tálcákat egyensúlyozol, ők letelepszenek a konyhában – máshol ugyanis nincs hely –, biztosítanak arról, hogy egyenesen imádják, az ilyen aranyos, apró lakásokat, milyen romantikus lehet így élni, és közlik, hogy amúgy az édeset szeretik. Száraz vörösbor van? Na jó, de csak a te kedvedért…

 Néhány óra múlva a helyzet kritikussá válik. A laza pórázra engedett ifjoncok lebontják a szobát és a számítógépben játékot keresve kitörlik a határidős munkádat.

Kólával célba köpő versenyt rendeznek a prüszkölve menekülő macskára a szülinapi színes lufikba pedig vizet eresztenek, és ledobálják az erkélyről a földszintre.

Ez alatt az anyukák – miközben kimerítették a fodrász, kozmetikus, varrónő és butik amúgy végeérhetetlennek tetsző témaköreit – arról csevegnek a konyhában, hogy Spanyolban, Görögben vagy Kanárin jobb-e nyaralni…

Aztán kilenc körül az utolsó csemete is eltűnik az utolsó anyukával, te pedig nekiláthatsz a romeltakarításnak, magadban azon füstölögve, hogy mégiscsak jobb, ha a gyermeket karthauzi szerzetesnek adod, ott nemhogy barátkozni, de még megszólalnia sem szabad. Majd megképzik előtted a rémületes kép: látogatóba mégy szerzetessé lett utódodhoz, csakhogy a többi karthauzinak is van családja, azokat is látogatják, úgyhogy ott találod magad az előbbi anyukák körében, akik a változatosság kedvéért most a legjobb tonzúrafodrász, csuhaszabász és sarukészítő címeit cserélgetik egymás között…

A gyerek iskoláskorára már van néhány keserű tapasztalatunk arról, kivel szeret barátkozni. Ősi igazság, hogy sosem azzal, akit mi kinéztünk neki. Vera például jól tanul. Már elsős korában is ő volt a tanító néni meg a szülők kedvence, és ez az évek során mit sem változott. Megírja a leckéjét, külön angolra és külön úszásra jár, zongorázni is tanul. Udvariasan köszön a felnőtteknek. Vera tehát maga a tökély, csak éppen a többiek utálják.

Igaz, a szülő emlékszik arra, – ha nem is szívesen –, hogy az ő gyerekkorában is volt egy Bezzeg Vera, akit történetesen Irénnek hívtak, és nem angolra járt, hanem németre. Kicsi, fényes feketére festett, pengeszájú, orrhangú néni volt a Bezzeg Irén anyukája, aki hosszú teadélutánokat volt képes átdicsekedni az ő Irénkéjével, aki olyan, de olyan gondos, annyira, de annyira szeret tanulni, és a világért vissza nem feleselne. Bizony, ez mind igaz is volt, egészen addig, amíg Bezzeg Irén be nem töltötte a tizennyolcadik évét, és meg nem szökött Olaszországba egy nápolyi születésű kalauzzal. Ha minden jól megy, azóta is boldogan él Nápolyban, hat gyereke van, és orrhangon „bezzegezik” – persze, olaszul.

Folytatjuk…