Amikor kamasz gyermekünkhöz beállít az első életre-halálra szóló, igazi barát, először azt se tudjuk, az illető fiú-e vagy lány. A lénynek hullafehér arca van, vállig lógó, szénfekete haja, valószínűtlenül vékony gólyalábán még valószínűtlenebbül szűk nadrág feszül, természetesen fekete, akár a bakancsa és az apjától örökölt, térdéig lógó pulóver. Az első, szülőknek szóló aranyszabály: nem szabad megítélni a madarat tolláról! Könnyen kiderülhet: a gimi legjobb tanulójához van szerencsénk, csak éppen, szombat délután lévén, civilbe öltözött.

És ez még csak a kezdet. Utána hosszú, tömött sorban érkeznek lila hajú, zöld körmű barátnők és hidrogénnel szőkített, zselézett ifjak. A lakás átjáró házzá válik, a kamasz és a haverjai, meg a haverok haverjai, valamint mindazok, akik valahonnan megtudták a címet, ott adnak egymásnak randevút, ott suttogják el a legfontosabb titkokat, és ott szidják közösen a szülőket – a kamasz a magáét, a többiek, egymást túllicitálva, a távol lévő sajátjukat.

A csávók és csajszik kórusban irigylik a mi gyerekünket, mert annak annyira jó, hogy anyja-apja megérti. A mi gyerekünk pedig sötét terveket kovácsol magában arról, hogy hajósinasnak áll, és elmegy Afrikába elefántot védeni. Mert az ő szüleinek mindenkihez van egy kedves szava, kivéve a saját kölyküket! És ő olyan magányos! Mást se hall, mint „tanulj, fiam, érettségizz le”! Hát élet ez?!

Nemsokára óhatatlanul eljön az idő, amikor szépreményű csemeténk úgy dönt: a saját lábára áll. Elég a szülői önkényből, többé ne szabja meg senki, mikorra érjen haza a buliból, és hogyan készüljön föl a történelem témazáróra. Ebbéli törekvésében az időközben szintén felnőtt – immáron csaknem nagykorú – haverok lelkesen támogatják. A gyerek szerint egyedül ők értik meg, a szülő szerint adják alá a lovat. A saját láb egyébként, amire az ifjonc áll, a megszólalásig hasonlít a szülő lábára, az önállósodási törekvés ugyanis úgy fest, hogy a szülő ne szóljon bele semmibe, ámde fizesse az albérletet, kosztot, kvártélyt, pénzt, paripát, fegyvert.

Ez nehéz helyzet, szülőt és gyereket egyaránt próbára tesz. Ha nem oldódik meg záros határidőn belül, érdemes Piszkos Fred fortélyához folyamodnunk: tőle lestük el a Fülig Jimmy rovására alkalmazott „túlszeretés” módszerét. Szegény Füliggel egyetlen régi haverja sem állt szóba, amikor a kapitány elkezdte kikötőszerte agyba-főbe dicsérni. Ha a szülő a legelviselhetetlenebbnek tartott ifjonccal rendszeresen bizalmas beszélgetésbe merül, kávét főz neki, és a háta mögött égre emelt szemmel magasztalja, biztos lehet abban, hogy a haver hetei meg vannak számlálva (lásd: Bezzeg Vera).

Ki hitte volna, hogy egyszer még visszasírjuk Dórikát, Misit és a többieket, akik a családi történetírás egén hosszabb-rövidebb ideig állócsillagokként ragyogtak? De azért van remény. Bízhatunk benne, hogy a nagy elődökhöz hasonlóan, a mostani baráti körből is kihullik majd a férgese. És abban is reménykedhetünk, hogy akik megmaradnak, azokból igazi barátok lesznek, olyanok, amilyeneket legszebb álmainkban kívánunk a gyereknek. És valahol mélyen, nagyon halkan, hogy meg ne hallja, épp csak zárójelben arra is vágyunk, hogy minket, a szüleit is a barátainak tekintsen.