Csak egy pillanatra nézek félre, de mire visszafordítom a fejem a nénike már nincs sehol. Eltűnt a rokonaikhoz, barátaikhoz igyekvő, didergő emberek és a sírok között. A fújdogáló szél ellenében sétálok a sorok között. Hogy is volt? El a vadászbalesetben elhunyt kisfiú kriptája mellett, majd annál a kis fenyőnél jobbra? Csakhogy a kis fenyő, már egyáltalán nem olyan kicsi. Egy pillanatra megállok a fenyőt nézve. Most az időt szimbolizálja, mely szakadatlanul, kíméletlenül telik el, mely elmossa az emlékeket, enyhíti, de soha nem gyógyítja a fájdalmat.

Mennyi minden történt azóta! Mennyi mindent nem láthatott. Felnőtt egy egész generáció, sőt talán kettő is. És Ő nem láthatta, ahogy a fiai felnőnek, ahogy családot alapítanak, ahogy megszülettek az unokák. Ráadásul már az unokák se gyerekek már.

Nagyon szerette a gyerekeket – idézi fel élete párját nagymamám – és folyton ott lógott a cigi a szájában. Azok a mezítlábas cigik. – réved maga elé, majd megrázza a fejét, mintha a képet próbálná meg eltűntetni a szeme elől. Nem mosolyog. Már csak ő emlékszik ilyen élesen.

A sírnál egyből a fényképet keresem a szememmel. Megkopott az évtizedek során, fekete-fehér és kicsit homályos, a rajta szereplő férfi arcát mégis jól ki lehet venni. Olyan mintha ismerném, pedig soha nem találkoztunk. Ismerős a szeme, holott sosem láttam. Mégis rendíthetetlenül kijövök szüleimmel minden évben kétszer. Az évfordulón és ilyenkor, halottak napján, hogy koszorút, virágot hozzunk és gyertyát gyújtsunk. Majd állunk csöndben és nézzük a fényképet, a krizantémokat és a néha a szél erejétől meglobbanó gyertyalángot.

Ám most valahogy annyira furcsa a kép, mintha hiányozna valami. Lázasan keresem, hogy mégis micsoda, aztán észreveszem. Két sírral arrébb van egy üres terület, ahol tavaly még volt fejfa és egy rendezetlen sír. Rögtön megkérdezem nagymamámat, hogy mi van akkor ha nem váltják meg újra a helyet, hová kerül a régi "lakó"?

- Hát rátemetnek. Nincs ott már semmi olyasmi, amire ne lehetne egy új koporsót tenni - némi hallgatás után nagypapa sírjára bök - Most már ide is lehet temetni, hiszen eltelt negyven év. Nem sok minden lehet a föld alatt - a hangja igyekszik közömbösnek maradni, de a szemén átsuhan egy sötét árny. Egy darabig még álldogál a botjára támaszkodva, majd megszólal: - Menjünk.

 Mi marad utánunk ha meghalunk? Néhány megfakult emlék és néhány homályos fénykép, aztán pedig már az se. Ilyenkor mindig felötlik a kérdés: mivégre vagyunk a világon, ha néhány évtized múlva eltűnünk belőle, szinte nyomtalanul? Valaki egyszer azt mondta, hogy a fájdalom sosem múlik el, csak enyhébb lesz, az arc egy idő után belevész az évek forgatagába, de mégse lesz olyan nap, hogy ne gondolnál rá. És ha az is meghal, aki gondol rá? Mi lesz ha már senki nem emlékszik? Csak egy újra megváltható sír, ahová valaki mást temetnek, amit idegenek vesznek majd körbe?

Vajon akkor is ki fogok jönni nagypapámhoz, ha már senki nem lesz, aki emlékezne rá? Aki tudná, hogy mit szeretett, hogy milyen volt a hangja, hogyan csillogott a szeme és hogyan mosolygott? Vajon én is ott fogok állni a gyerekeimmel a dédi sírjánál? Én mit mesélhetnénk róla nekik? Megmutathatok majd néhány megsárgult, piszkos fényképet. Itt egy motoron ül éppen. Igen, azt mesélték nekem, hogy szeretett motorozni. Egyébként a TSZ elnök sofőrje volt. A képeket nézve összeáll egy enyhén szólva is hézagos történet, ami talán sántít itt-ott. De mégis csak valami, hiszen emlékszem olyasmikre, amikre nem emlékezhetek. Valakire, akit nem ismertem, de van néhány ember, akiknek nagyon sokat jelentett.