De nem csak ő volt velem ilyen „kedves”, ugyanis ha megfáztam és elmentem a háziorvosomhoz, akkor azt kaptam tőle az utasítások mellé megjegyzésképpen, hogy diétáznom és mozognom kellene. De hosszú ideig nem hallgattam rá.

Persze a felnőtteknél még válogatottabb sértésekkel bombáztak az osztálytársaim, akik szinte csak akkor szóltak hozzám, amikor valamit összefüggésbe tudtak hozni a túlsúlyommal. Társaságban kifejezetten nem szerettem mozogni, mert kevés imázsrombolóbb dolog van annál, mint ha mások is látják, ahogyan egy kövér emberről csorog az izzadtság, miközben lihegve próbál lépést tartani a többiekkel.

És természetesen a tornaórákon, amikor játszottunk volna, a csapatkapitányok mindig engem választottak utoljára a csapatukba, miközben azt hangoztatták, hogy bárcsak páratlan lenne a létszám, mert akkor kihagyhatnának a játékból. Mivel ezzel jobban elvették a kedvem a játéknak álcázott mozgástól, ezért sokszor találtam ki valamilyen kifogást, hogy ne kelljen velük együtt tornáznom. Az otthoni mozgással pedig hamar feladtam a küzdelmet, mert a másnapi izomláz mindig elvette a kedvem a folytatástól.

Hetedikes koromban hallottam először a bulimiáról. Éppen ettem és a tévét néztem, amikor egy délutáni magazinműsorban többször is szót ejtettek erről a táplálkozási zavarról. Kiemelték ugyan a bulimia súlyos következményeit a beszélgetés során, de nem érdekelt, hogy az önhánytatások miatt kophat a fogzománcom, megnagyobbodhat a fültőmirigyem, vagy begyulladhat a nyelőcsövem nyálkahártyája. De még az sem, hogy a hányás és a hasmenés következménye lehet a vér káliumszintjének esése is, ami akár szívritmuszavart is előidézhet. Csak az érdekelt, hogy abbahagyják az emberek a piszkálódást, és visszanyerjem az önbecsülésem.

Természetesen ma már tudom, hogy ostobaságot műveltem, de mivel éppen egyedül voltam otthon, kimentem a vécére, és ledugtam két ujjamat a torkomon. Sokat öklendeztem, mielőtt visszahánytam volna egy-egy kisebb darabot. Nem is sikerült mindent visszapakolnom, amit megettem, de abból a szempontból megkönnyebbülést éreztem, hogy legalább nem fogok annyit hízni. Viszont amennyire szerettem az étel ízét, amikor megrágtam, annyira utáltam, amikor másodszor a számba érkezett. Volt még néhány próbálkozásom a következő napokon is, de sosem jártam teljes sikerrel, és szinte több időt töltöttem a vécén való szenvedéssel, mint amennyit evéssel.

Persze tizenévesen elég kuszák voltak az érzéseim és a gondolataim, de végül győzött a józanész, és úgy ítéltem meg, hogy a hányásnál az izomláz nyújtotta szenvedés sokkal kevésbé kellemetlen érzés. Azóta szinte minden nap mozgok, és ma már mindenki csodálkozik, amikor elmesélem, hogy gyerekkoromban mennyire kövér voltam. Most már arra is rájöttem, hogy bár vannak, akik csontsoványak lesznek ettől a módszertől, de tulajdonképpen csak a pénzt szórják ki az ablakon, és kár beléjük az étel. Úgyhogy talán azért is jellemzőbb ez a táplálkozási zavar a fiatalokra, mert nem ők adják ki a pénzt az ételre, amit így később lelkiismeret furdalás nélkül le tudnak húzni a vécén.