Mikor először hallottam azt a „tézist”, hogy a szép lányok szeretnek csúnya lányokkal barátkozni, elgondolkoztam, hogy akkor vajon én melyik fél vagyok a kapcsolataimban? Végig futottam az összes barátnőmön és eléggé megdöbbentem, amikor kiderült, hogy én sem szeretek azokkal a csajokkal menni „pasivadászatra”, akik feltűnően szépek. Talán mert rontják az esélyeimet... Ez persze nem tudatos döntéseknek köszönhető, csak egyszerűen így alakult.

De ha ez tényleg így van, akkor ez talán mégis azt jelenti, hogy kapcsolatainkat érdekeink vezérlik, és ezért szívesen „tartunk” egy olyan barátnőt, aki nem olyan szép, mint mi? Hogy erősítsék a mi szépségünket? Ez meglehetősen gonoszul hangzik. Persze ha ez így van, akkor lehet, hogy minket is valaki azért „tart”, hogy mi növeljük az ő esélyeit. Vajon ez barátság? Az a furcsa az egészben, hogy igen, mivel mindez nem direkt történik, nem tervezzük, hogy nem olyan szép lányokkal fogunk barátkozni, és persze ettől még lehetünk tényleg jó barátok. Legalábbis bízom benne. Ám felmerül a kérdés, hogy a másik fél mit is nyer ezzel? Azért megy bele a játékba, mert neki is csurran-csöppen valami?

Vannak egyáltalán olyan kapcsolataink, amelyeket nem befolyásoljnak saját érdekeink? Vannak olyan barátságok és ismeretségek, melyeket nem azért ápolgatunk olyan nagy gonddal, mert várunk tőlük valamit? Meglehet, hogy ezek a költség-haszon elemzések egyáltalán nem tudatosan zajlanak le, teljesen tudattalanul mérlegeljük, hogy mennyit is várhatunk az adott illetőtől, ha mi ennyit és ennyit invesztálunk a kapcsolatba. Az ilyen persze nem barátság – vágjuk rá egyből, bár mi sokszor annak nevezzük, és a legtöbbször komolyan is gondoljuk. Ráadásul sok esetben ezek az ismeretségek mindkét fél számára hasznosak, tehát végeredményében mindenki jól jár. Akkor ez most hogy is van?

Barát csak az lehet, aki mellett érdekeink ellenében is kitartunk, akit nem azért szeretünk, mert kapunk tőle valamit, és ő nem azért szeret minket, mert adunk neki valamit? Végül baj az, hogyha ténylegesen várunk valamit a kapcsolattól?

Ha jól belegondolunk minden ismerősünktől, barátunktól kapunk dolgokat, amiket természetesnek veszünk, olyannyira, hogy fel sem merül bennünk, hogy ezek a dolgok is a mi érdekeinket szolgálják. Ilyesmi például az őszinteség. Egy baráttól elvárjuk. Igenis mondja meg, hogy jól áll-e ez a ruha, hogy nem túl erős-e a sminkünk, hogy mit gondol az új férfiúról. Támaszt és megerősítést várunk tőlük, mert erre van szükségünk. Amikor pedig úgy alakul, akkor mi nyújtjuk mindezt, mert akkor a másiknak van erre szüksége. Meghallgatjuk egymás búját-baját, és tanácsokat osztogatunk, mert akkor meg arra van szükség. Ráadásul azért vannak barátaink, hogy mellettünk legyenek a bajban, hogy vigaszt nyújtsanak, hogy megnevettessenek – mindezt elvárjuk tőlük, úgy érezzük, hogy nélkülük félemberek lennénk. És valóban.

Akkor vajon elítélendő, hogy a szép lányok a csúnyácskákkal járnak pasizni? Mivel kapcsolataink többségében az arányok hosszútávon kiegyenlítődnek – amelyekben nem azok nem is működhetnek -, minden bizonnyal ő is jól jár valamilyen formába. Ez lenne az élet rendje?