Rengeteg telefonhívást kaptam, de a legmeglepőbb az az úr volt, akinek első kérdése volt, hogy hány kiló vagyok és milyen magas. Anyukámmal jót nevettünk rajta, de később kiderült, hogy egy igen kifejlett dobermann kutyáról van szó, akire vigyázni kell, és mellette egy kicsiny háztartást vezetni.

Találkoztam az úrral, aki elmesélte, hogy felesége elhagyta, és gyorsan keresnie kellett valakit, mert különben nem tud dolgozni, és a kutya mindennél fontosabb. Az események felgyorsultak. Egy nap gondolkozás után igent mondtam, és útra keltem a nagy ismeretlenbe egy idegen férfival, és egy túl méretezett kutyával. Az új otthonom gyönyörű helyen volt, és napról napra komolyabb barátság alakult ki munkaadóm és közöttem. Nap mint nap rengeteget beszélgettünk, és próbálta egyre erősödő honvágyamat elfelejtetni.

Közben rendszeres volt exfelesége, később anyósa telefonterrorja, hogy fogadja vissza az asszonyt. Egy napon nagyon felháborodva jött haza, hogy a volt  felesége elvitt egy csomó pénzt. Nem elég, hogy a lakást kirámolta, még a pénzt is elvitte. Közben eltelt egy hónap és rájöttünk, hogy kezd valami kialakulni közöttünk, amitől én megijedtem – és amíg csak plátói volt a kapcsolatunk  hazaköltöztem. Egyből valami hiányérzet lett úrrá rajtam, de a nagy korkülönbség miatt próbáltam a fejemből kiverni az egészet. Aztán váratlanul jött a telefon, hogy baleset érte és kórházba került. Kért, jöjjek ki legalább egy hétre, amíg újra lábra tud állni. Egy pár nap után vonatra ülve indultam megint ki Ausztriába, ahol a pályaudvaron taxi várt. Kavargó érzések voltak szívemben, és legfőképpen a fejemben. Az egy hétből kettő lett, bemutatott a barátainak is, akik nagyon kedvesek voltak velem. Kapcsolatunk a hazautazásom előtt komolyabbra fordult, de haza utaztam, mert gondolkodnom kellett.

Hazaérve mindent elmondtam anyukámnak, és tanácstalan szemekkel vártam tőle a megoldást, de anyukám csak annyit mondott, hogy ha úgy érzem, boldog tudok lenni vele, ne a korkülönbséggel foglalkozzak. Így napi telefonbeszélgetéseink alkalmával közöltem vele, hogy karácsony után, ha ő is úgy gondolja, jöhet értem és megpróbáljuk. Ekkor volt december 26-e, 27-én már nálam volt, és indultunk is vissza. December 29-én bemutatott az anyukájának, aki sok boldogságot kívánt nekünk, és ő is azt mondta, hogy ne foglalkozzunk a korkülönbséggel.

Közben a telefonterror nem maradt abba. Hol a partneremnél, hol édesanyánál. Január vége felé éreztem, valami nincs nálam rendben – terhes lettem. Mindenki örült a babának, a társam édesapját kivéve, aki közölte, hogy összeszedett egy „felcsinált kurvát”. Ez onnan jött, hogy akkori felesége maximális ellenkampányt folytatott ellenük, és társamat meddőnek nyilvánította. Pedig a társamnak van egy velem egyidős fia egy  tini-kapcsolatból. Közölték a társammal, hogy küldjön haza, és fogadja vissza régi feleségét. Amire ő nem volt hajlandó.

Ennek ellenére próbáltuk tartani a kapcsolatot a társam apjával, mivel ő volt az egyedüli gyermeke, de nem sok sikerrel. Közben megszületett a lányunk. Mindenki boldog volt, de a nagypapa nem igen volt kíváncsi rá, mert neki az elköltözött feleséget kellett anyagilag támogatni, mert „szegény”szegénységben él idős szüleivel. Hozzá kell tennem, a hölgy ekkor 36 éves független nő volt, de nem akart dolgozni, hisz úgy is eltartják.

Az idő multával rendszeresen küldtem a fényképeket a lányomról a társam édesapjának. Soha nem válaszolt. A 70-ik születésnapján felhívtam a lányommal, hogy felköszöntsük, és ekkor ért az első hideg zuhany, közölte a lányommal, hogy „te nem vagy az unokám”. A kislány nem tudta a dolgot hova tenni, és én sem igen tudtam megmagyarázni neki, hisz még kicsi volt hozzá. Egy idő múlva egy kivételével az összes fotót visszaküldte.

Egy kis szünet következett a kapcsolattartásban, mert nem akartam, hogy túl rámenősnek tűnjek. A társam egy húsvétkor felhívta apját, aki elmesélte, hogy felesége rendszeresen pénzt kér tőle, és hogy elege van már az egészből, mert ő egy idős beteg ember. A  férjem felkeresett egy ügyvédet, és próbálta a válást elindítani, de sikertelenül, mert a feleség lehülyézte az ügyvédet. Az ügyvéd visszaadta a megbízást. Megpróbáltuk itt Ausztriában beadni, de itt közölték, ha nem jelenik meg a hölgy, addig kell húzni az egészet, amíg meg nem jelenik egyszer. Sajnos patt helyzet volt. A kapcsolatunk gyönyörűen működött, lehetett ránk mondani zsák: a foltját megtalálta.

elt az idő, a lányom óvodás lett, és rendszeresen kérdezte, hogy neki miért nincs nagypapája, a többinek miért van. Mintha kést szúrtak volna a szívembe ilyenkor, hisz hogy magyarázzam meg egy 4-5 éves gyereknek? Egyik nagypapád egy talán hajléktalan alkoholista, akiről már 15 éve nem tudok semmit, él-e vagy meghalt, a másik meg nem kíváncsi rád. Próbáltam mindig valamit kitalálni, pedig utáltam magam, hogy hazudnom kell. Mert magam is megvetem a hazugságot, de nem volt más lehetőségem. Egy napon levelet kaptunk egy Németországi Hagyatéki Hivataltól, hogy a társam édesapja elhunyt, és benne a végrendelet, amiben kitagadta őt „erkölcstelen életvitel” miatt – vadházasságban él jelenlegi partnerével. Rendszeresen kurvázni jár Bécsbe, „feleségét hagyja szegénységben élni". Nem a végrendelet volt a borzasztó, ami hülyeség volt, hanem senki nem értesítette az egy szem fiát és unokáját az apja/nagyapja haláláról. Ügyvédhez fordultunk, mert szerettünk volna a sírjához menni, és illő módon elbúcsúzni tőle, de az akkori özvegy nem volt hajlandó megmondani, hogy hol a sír. Közben elkezdődött a per, és bebizonyítottuk, hogy az ellenünk, jobban mondva a társam ellen felhozott kitagadás hazugságra épült.

A pert megnyertük, de nem örültünk. Még mindig nem tudtuk, hogy hol van a sír. Újabb pert pedig nem igen akartunk az özvegy ellen. A per lezajlása után egy pár napra telefonon elértük a feleségét a válóper miatt, aki közölte, hogy hajlandó válni közös megegyezéssel, ha kap 7 évre vissza menőleg asszonytartást. Persze mi dőltünk a nevetéstől, és társam közölte vele, hogy egy cent, annyit nem kap, és majd kimondják a válást  vagy így vagy úgy.

A Magyar Nagykövetségen keresztül  találtunk egy ügyvédet, aki mindent lebonyolított, nekünk így csak a tárgyalásra kellett odautazni. A feleség állítólag 2000 óta nem dolgozott és nagyon szegény volt. Közben nagy csoda történt, felhívott minket az özvegy és elmondta, hogy sajnálja hogy ennyi hazugság miatt így alakult a családunk élete, és hogy a párom felesége mennyi pénzzel levette őket, mert állítólag nagyon beteg, és ezért nem tud dolgozni.

Eljött a várva várt nap a válóper napja. A tárgyaláson kiderült, ennyi év után, hogy a hölgy csak 8 általános iskolai végzettséggel rendelkezik, holott ő mindig állította, hogy középfokú a végzettsége. Elég szánalmasnak találtam az egészet, hogy vannak emberek, akik így akarják magukat nagynak tenni, holott nem szégyen, ha valakinek nincs iskolai végzettsége,,de becsületesen él. Nem az iskolák éve a minden, de ami van, azt kell vállalni. Megtörtént a válóper és a költségeket persze teljesen mi álltuk, mert akkori társam megsajnálta az exnejét, hogy milyen csóró, és még  beteg is, bár ezt orvosi papírokkal nem tudta a bíróságon igazolni.

Örömmel tértünk haza, ahol napok elteltével hatalmas nagy meglepetés ért bennünket. Egy internetes közösségi oldalon megtaláltuk a nagy szegénységben élő ex feleséget, aki fotó sorozataiban bemutatta, hogy merre is nyaralt az elmúlt években. Kenya, Namíbia, Egyiptom stb. és lakhelye Bécs volt. A fejünk rögtön elborult, de próbáltuk lezárni a múltat, és nem indítottunk pert ellene. Anyósom felszólította, hogy amit tőle kapott ékszereket szeretné vissza kapni, mert ennyi hazugsággal nem tartja érdemesnek, hogy őt megajándékozza. Ő röhögött a markában nagyokat. De nem indítottunk ennek ellenére pert ellene, mert úgy voltunk, valahonnan csak letöltötte a képeit és biztosan tényleg szegény. De csak mi gondoltuk így. Különböző oldalakon bukkant fel, mint itt a Donnán is. Ahol szintén tele van az albuma különböző külföldi nyaralóhelyeken róla készült fotókkal.

Most sokan gondolhatják, előre kell nézni nem hátra, ebben mindenkinek igaza van, de sajnos nem ilyen egyszerű. Minden alkalommal, amikor kislányommal a templomba megyek a nagypapáért gyertyát gyújtani, feltörik belőlem a kérdés, hogy lehetnek ilyen rosszindulatú emberek. Pedig ez már nem rosszindulatúság, hanem gonoszság. Mi jó volt annak a nőnek abban, hogy hazugságaival elfordította lányomtól nagyapját? És apát a fiától.

Mondanom sem kell, a válóper után amilyen gyorsan lehetett megesküdtünk, bár nálunk ez már csak papírforma volt, és élünk 1999. december vége óta jóban-rosszban együtt. A mai napig figyelmes a férjem, aki soha nem felejt el egy évforduló, vagy születésnapot. Virággal és különböző apróságokkal lep meg. És  kiveszi a részét  a háztartásban is. Az együtt eltöltött idő alatt támogatta otthon élő édesanyámat és testvéremet, aki neki köszönhetően most Bécsben él és dolgozik. A 19 év korkülönbség a mai napig nem érezhető, mert szeretjük egymást és közös témáink, programjaink vannak. De sajnos a fekete felhő a múltból mindig felszakítja a keserűséget, és a hazugságokat, amiket át kellet élnünk.

Köszönöm a Donnának, hogy mind a ketten csodálatos barátokra találtunk itt az oldalon, akikkel napi kontaktusban vagyunk, és jókat nevetünk, beszélgetünk. Úgy éreztem kötelességem leírni, hogy mindenki megértse férjem miért írta oda a bemutatkozójához, ami ott van. És a Donnások ismerjék meg az érem mind a két oldalát, hisz egy barátság nem épülhet tündérmesékre. Gondolom, sokan meg fognak kövezni, miért teregetem ki a múlt szennyesét, de az az igazság, jó volt kiírni magamból az egész történetet, bár volna mit írni még róla, de így is sok lett, azt hiszem.

Ennek ellenére pozitív ember vagyok, hisz van egy csodálatos párom, és egy gyönyörű lányom. Gyászolni, megemlékezni  pedig mindenhol lehet, és arra törekszem, hogy lányom ennek ellenére szépen emlékezzen meg a nagypapáról, és soha ne felejtsen egy gyertyát gyújtani érte, ha templomba jár. Hisz nem tudhatjuk, valóban figyeli e fentről, és most büszke ránk, hogy milyen szellemben neveljük egy szem unokáját.

Talán mégsem vagyunk erkölcstelenek, mint ahogy annak tituláltak.

Köszönöm, hogy elolvastátok.

További jó Donnázást kívánok mindenkinek, és csodálatos további életet.

Dohoczki-Wladimir Àgnes

(Mivel az érinttettek mind a Donna tagjai, ezért természetesen lehetőséget nyújtunk a többieknek is, hogy így, nyilvánosan elmondhassák a véleményüket, ha akarják. Szándékunk azonban nem az, hogy tovább mélyítsük a szakadékot, hanem – hogy ha lehetséges –, valamilyen megoldás, kompromisszum szülessen az érintettek között. A történet már a múlté, hiszünk benne, hogy a jelen és a jövő lehet sokkal békésebb is. – A szerk.)

(Illusztrációk: Pablo Picasso munkái)