Holnap reggel utazunk, méghozzá vonattal.  Nagyon boldog vagyok, úgy érzem, enyém az egész világ. Mint minden, ez is alapos előkészületet igényel. Az utazásnak is megvan a saját koreográfiája.

A legelső lépés a fiáker megrendelése, ezért nagyapa elmegy Orgás bácsihoz és megrendeli másnap reggel hatra a fiákert.

Amíg nagyapa fiáker ügyben intézkedik, addig a nagyi nekifog sütni-főzni másnapra. Készülünk az utazásra. Felszeleteli a rántani való husit, panírozza, majd kisüti. Tojáshegyet mos meg és tesz oda főni. Miután megfőtt, hideg vízzel lehűti, majd a spájzba teszi, hogy száradjanak meg. Sütemény is készül, meg egy kis üres kalács nassolás végett. Mire ezt befejezi, már elmúlt dél, jöhet az ebéd. Maradékot eszünk, mindent meg kell enni, nem maradhat semmi étel, mert megromolna. Ebéd után jön a vasalás és a bőröndbe való pakolás. Nagyi vasal, hajtogat, pakol. Ezzel is készen vagyunk. Korán kell, lefeküdjek, másnap reggel ötkor kell kelni. Nem vagyok álmos, az ágyból figyelem a nagyi tevékenységét. Két kanál cukrot felold egy kis vízben, majd vattát tesz a cukros vízbe, amit enyhén kinyomkod és bekeni vele a haját. Miután bekente, felcsavarja a hajcsavarókra, hálót tesz rá és ő is lefekszik. Fogalmam sincs, hogyan lehetett így aludni, de a nagyit szerintem ez a tény nem zavarta.

„Az unokatestvéremnek és nekem derékig érő copfunk volt, az ő haja sima, egyenes, az enyém göndör.  Egyik nap, amikor senki sem figyelt ránk, elhatároztuk, hogy az ő haját is begöndörítjük. Körülbelül fél kiló cukrot feloldottunk vízben és azzal kentem be a haját. Jó kislány lévén befontam a haját és a végére tettem csak a csavarót, hogy göndör legyen. Másnap reggel derült ki a turpiság, amikor elérkezett a fésülködés ideje. Egy órát kellett áztatni a copfokat ahhoz, hogy kibonthatók legyenek.”

Reggel öt óra, mindenki felkel, nincs sírás, nyafogás - utazunk! Arcmosás, fésülködés, öltözködés az ünneplős ruhába, reggeli. Mire lenyeljük az utolsó falatokat, megérkezik Orgás bácsi. Amíg bepakolják a csomagokat, nagymama elmosogat, majd felülünk a fiákerbe. Lábunkra pokrócot terítenek, indulunk az állomásra. Az égbolt lassan világosodni kezd, jön fel a nap, de a város még csendes. A lovak patájának ütemes csattogását néha egy-egy kakaskukorékolás vagy kutyaugatás zavarja meg. Az utcaseprők is csendben végzik a munkájukat, néha feltűnik egy-egy ember, aki siet a munkahelyére. A házak ablakai többnyire sötétek, de a kivilágított ablakokon benézve lehet látni, ahogy készül a reggeli a konyhákban.

Két kutya szalad el a lovak előtt, a lovak hirtelen megállnak, majdnem leesek az ülésből. Orgás bácsi nagy ostorcsattogtatás közepette indítja újra a lovakat. Az ég alján a fényes csík egyre nagyobb, nemsokára vége a sejtelmes félhomálynak.

Megérkezünk az állomás elé. A lovak nyakába zabos tarisznya kerül, Orgás bácsi megvárja a vonatot, hiszen visszafele is lesz kliense. Beviszik a csomagokat a váróterembe, nagyapa kifizeti a fuvardíjat, majd elmegy jegyet venni. Nagymama és én illedelmesen ülünk a várótermi fapadon, nézelődök. Sokan vannak a váróteremben, ki bőrönddel, ki batyuval utazik.

Az állomásnak jellegzetes állomás szaga van. Keveredik az olajos talpfák, a szén, az izzadság szaga.

Megvannak a jegyek, jöhet a vonat. Meg is érkezik időben a sűrű füstöt és gőzt eregető szerelvény. Hatalmas sípolással fékez le az állomás épülete előtt. Mindenki izgatott, kisietnek a peronra, megvárják, míg mindenki leszáll, majd felszállunk és a lent maradó nagyapa feladogatja a csomagokat, majd ő is felszáll a vonatra. Mi másodosztályú vagonban utazunk, ami azt jelenti, hogy bőrrel van bevonva az ülés. Az első osztályú vagon ülése plüssel van bevonva és a fejtámlára fehér huzat, van feltéve. A harmadik osztályon fából vannak az ülések, itt utaznak a batyukkal, ketrecekkel felszálló utasok. Mindenki elfoglalja a helyét, következik a nap fénypontja, az ablakban állva nézem, hogyan int az állomásfőnök az indítótáblájával, amit mi a mai napig palacsintasütőnek nevezünk

A fűtő bőszen lapátolja a szenet a tűztérbe, a vonat sűrű füst, gőz és rángások közepette elindul.  Végre utazunk.

Alig indul el a vonat, nagymama megterít a picinyke asztalon és nekifogunk enni. Rántott husit és tojást.  Kapok hozzá friss kenyeret és savanyú uborkát. Gyorsan megeszek mindent, sietek, mert nagyon sok a látnivaló. Átmegyek a másik ablakhoz, ott nem ül senki, így vígan bámészkodhatok.  Teljesen kivilágosodott, a sínek mellett gyerekek legeltetik a tehénkéket, kecskéket, vígan kiabálnak a vonat után.  Rengeteg a látnivaló. Itt egy madár, ott egy gólya, a távolban egy templomtorony. Mindez nagyon érdekes, nagyapát egyfolytában kérdésekkel bombázom, ő pedig angyali türelemmel válaszol. Megint eszünk, már kezdem unni, de utazáskor ez kötelező hadművelet volt. Visszagondolva, a másfélórás út alatt legalább háromszor ettünk.

A szerelvényünk egy mozdonyból, egy szeneskocsiból és hat vagonból áll. A vagonok közül egy volt első osztályú, két másod és két harmadosztályú vagon, majd a postakocsi következett.   Menet közben egyik vagonból a másikba nem lehetett átmenni, ezért a kalauz minden állomáson leszállt és átment a következő vagonba jegyet kezelni. Télen hideg volt a vagonokban, nyáron viszont mindenki kormos lett az utazás végére. Minden utasnak volt egy–egy koromfolt vagy az arcán, vagy a kezén, én valahol a gyerek és az ördögfióka között lehettem. Mivel az ablakok nyitva voltak, a füst vígan áramlott be a vagonokba. A füst között néha szikra is volt, ami bizony megégette az arcot vagy a kezet. Természetesen nyáron a darázsveszéllyel is számolni kellett. Volt egy olyan élményem, hogy egy egész darázsraj repült be a vagon ablakán. Mindenki, aki bent tartózkodott, mozdulatlanul ült. A következő állomáson a kalauz és a mozdonyvezető nagy lelki nyugalommal kezdték kiűzni, lecsapni a darazsakat, miután az utasok pánikszerűen kirohantak a vagonból. Jó félóra késéssel továbbindultunk, de sikerült elhárítani a darázscsípést.

Megérkeztünk a célhoz, itt már autóbusszal mentünk be a városközpontba a rokonokhoz, ahol természetesen terülj-terülj asztalkám várt minket minden földi jóval. Az ételes kosarunkban, szerintem legalább egy hétre való étel lapult, amit viszont vacsorára fogyasztottunk el.

Mai ésszel visszagondolva, emlékezve, az egész utazás hihetetlennek tűnik. Az emlékek boldogsággal töltenek el. Jó visszagondolni arra, hogy volt időnk egymásra, tudtunk szeretni, nevetni.