– Megőrülök Zolitól! – süvölti a telefonba Kriszta a barátnőm, akiről annyit kell tudni, hogy éppen hét éve kezdett új életet Zolival, élete nagy szerelmével. Addig három gyerekével, és szögletes, szeretetre képtelen férjével éldegélt boldogtalanul, hosszú éveken át. Zoli laza, amolyan művészlélek fajta, akinek a szívéből könnyen a szájára kerülnek a dolgok, és nem rejti véka alá az érzéseit sem. Kriszta csemetéit könnyen elfogadta, és hamarosan megszületett szerelmük gyümölcse is, Luca.

Már-már idilli életüket ismerve, kissé meglepődve kérdezem: mi történt? – Örökké késésben vagyunk Zoli miatt – folytatja ingerülten Kriszta. – Őt nem zavarja, hogy hétre színházjegyünk van,   fél hétkor pötyögni kezd a gitárján, csak azért, mert éppen egy új dallam motoszkál a fülében. Ha vacsorára hívnak a barátaink, indulás előtt kezdi albumba rakosgatni a családi fotókat. És mindeközben halálosan nyugodt – nekem meg a hajam hullik ki.

– De hát eddig éppen ezt imádtad benne, hogy Zoli sosem sürget, hogy nem kell vasárnap korán reggel az állatkert bejáratánál „vigyázzban” állnotok a gyerekekkel. Elolvadtál a gyönyörűségtől, amikor gitározott a srácoknak, miközben hullámos tincsei az arcába hullottak – emlékeztettem barátnőmet Zoli „imádni való” tulajdonságaira. Annak idején délutánokon át hallgattam kedvenc kávézónkban a nagy Ő édes kis dolgait.

Persze Kriszta meg sem hallotta a felidézett történeteket. A rég vágyott álmok ezek szerint fabatkát sem érnek, sőt bánatosan a bűnök lajstromához vándoroltak – állapítom meg kissé csalódottan.

Hasonló átalakuláson ment keresztül a testvérem, Péter is. Fél évvel ezelőtt büszkén mutatta be nekünk Vicát, az új barátnőjét. Még kritikus apám is elégedetten súgta a fülembe: végre egy menyemnek való... És Vica tényleg gyönyörű volt. Hibátlan bőre, finom sminkje, tökéletes harmóniája minket, a családot is rabul ejtett.

Az előzményekhez tudni kell, hogy Péter kézilabdás múltja igencsak rányomta a bélyegét a körülötte felbukkanó lányok külsejére is: többnyire a versenyeken és az edzésen ismerkedett.  Választék – elnézést a kézilabdás lányoktól – nem volt túl széles. Sokáig rövid hajú, sportos, majdhogynem fiús lányok bukkantak fel mellette. Apám már meg sem tudta őket különböztetni. Ezért érthető hát, miért láttuk Vicát különlegesnek.

Ám egy vasárnapi ebéd a szülői házban váratlanul lerántotta a leplet. A megbeszélt egy óra helyett háromnegyed kettőkor, az amúgy kiegyensúlyozott és derűs öcsém türelmetlenül tapadt a csengőre. Vica nélkül érkezett. – Ezt nem lehet kibírni! - tajtékozta. Ez a nő reggel óta nem lépett ki a fürdőszobából! Sminkel, lakkoz, melíroz! Persze gyönyörű az eredmény, de az út odáig férfi aggyal felfoghatatlan.

A szépségnek ára van... – nyugtattam Pétert, de valójában éreztem: újra itt az a bizonyos imádni való-idegesítő szokás, amitől az idő múlásával arányosan a hajunk mennyisége is csökken. A sort persze hosszú oldalakon át folytathatnánk, és biztosan Nektek is volna néhány hozzáfűzni való mondatotok...