Hazugság-sztorikból kifogyhatatlanok vagyunk. Szerintem nincs olyan ember a Föld nevű golyóbison, aki ne hazudott volna már. Legyen kegyes hazugság, füllentés, nagyotmondás, orbitális baromság, a lényegen nem változtat: az erkölcsös viselkedések tárházában nem épp a hazudozás tulajdonságát osztogatják. Megkérdeztem az ismerőseimet, melyik hazugság volt életükben a legnagyobb, amit egy nőtől hallottak. A történeteket hallván pedig nekem is eszembe jutott egy sztori. Volt egy kedves, nagyszájú barátnőnk, aki ha kellett, odacsapott az asztalra. Mindig megmondta a tutit, és soha nem sajnálta, ha megbántott vele valakit. Aztán ahogy egyre jobban kezdtük megismerni, észrevettük, hogy a történeteket úgy színezi, mint édesded gyermekünk a kifestőket. Akkor bukott le, mikor az egyik barátunkkal összejött. Együtt voltak egy darabig, majd váratlanul szétmentek. Addig mesebeli kapcsolatuk volt – állítólag. A szakítás napja a következőképpen zajlott a lány szerint: „leültünk kávézni, beszélgettünk, és nagy nehezen kinyögte, hogy szakítani akar velem. Én elsírtam magam – igen, a színészkedés is jól ment neki –, mire ő átkarolt, ölelt, csókolt és visszakönyörögte magát”. Aztán valahogyan szóba került a fiú története: „ez egyáltalán nem így történt! Igaz, elsírta magát, de utána ő könyörgött, hogy fogadjam vissza”. Mivel a fiú barátunkat jobban és régebb óta ismertük, tudtuk, hogy ki a ludas. Egy ismerősömtől a következő sztorit hallottam: pár éve, amikor még csak 22 éves volt, egy szórakozóhelyen megismerkedett egy nagyon helyes lánnyal. Beszélgettek, táncoltak és összejöttek. Nagyon jól érezte magát vele, ám a kapcsolat egy hónap után megszakadt, mivel kiderült, hogy a nála három évvel idősebb hölgy már anyuka és egyébként elvált… Természetesen feltűnt a barátomnak, hogy valamiért nem mehet fel hozzá, de sejtelme sem volt arról, hogy esetleg egy totyogó, beszélni tanuló kisgyermek miatt lehet ez. A nő tehát elhallgatta – vagy letagadta? – a gyermekét. Most sokan felhördülhetnek a gyermek miatti szakításukon, de azért gondoljunk bele...!

Egy szerelemben szerencsétlen ismerősöm a következőképp járt: összejött a főiskolán egy lánnyal, aki már régóta tetszett neki. Ismerkedésük elején azért nem jött létre még a szorosabb kapcsolat, mert a lánynak volt barátja. Aztán jött a nagy hír, szakított vele, most már szabad az út. Ők is kábé egy hónapig voltak együtt. Ezalatt mintegy négyszer, ha találkoztak, és egy hatalmas telefonos veszekedésen és szakításon is túlestek. Később a főiskolán visszahallott a barátaitól ilyen-olyan sztorikat a barátom, például, hogy a lány nem szakított a kedvesével, ezen felül megcsalta a főiskola legnagyobb kanjával, valamint még róla is terjesztett egy-két dolgot. Mivel a barátai, de még a főiskola diákjai is tudták a lányról, hogy egy céda, a sztorikat nem vették komolyan – az ismerősöm szerencséjére. Engem is beetettek tinédzserkoromban: volt egy osztálytársam – lányosztályba jártam –, akivel eleinte jóban voltunk, talán barátok is voltunk. Ezért gondolta, hogy mindent elmondhat nekem. A történet évekig húzódott és így kezdődött: „van egy exem, aki még mindig belém van habarodva, ezért folyton megvár a buszállomásnál és hazakísér. Rövid ideig voltunk együtt, de lefeküdtünk…” – ekkor volt 14! A folytatásban a kísérgetésből más lett, elrabolgatta, megerőszakolgatta és többször is megverte. A biztosítékot az lőtte ki nálam, amikor „teherbe esett” és elmondása szerint egy praxis nélküli nőgyógyász megműtötte, ami nem sikerült túl fényesen. Ez hozta a megvilágosodást. Hiszen soha nem volt rajta lila nyom, soha nem látta senki a barátját, segítséget egyáltalán nem akart kérni, és a műtét után nem akart kórházba menni. A lelkileg megsemmisítő sztorik hallatán, végül azt mondtam: elég! Mire mi történik? A volt hapsija is pont akkor hagyta abba a kínzást. Véletlen egybeesés? Biztos nem! Színesebbnél színesebb történeteket vagyunk képesek generálni. Pinokkió hozzánk képest kutya füle. Hazugságban tehát mi sem különbözünk a férfiaktól, azt hiszem, nekik is van néhány emlékük a tarsolyukban. Nem így van?