Ebben a testhelyzetben a kezeinket és a karunkat felemeljük, közben felemeljük a mellkasunkat is. Ha az ember ilyenkor beszél, vagy énekel, vagy fohászkodik, hatalmas horderejű hangot képes kiadni magából.

Minél magasabban vannak a karok, annál könnyebb a felkiáltás.

Hetente egyszer-kétszer el kellene végeznünk az alábbi gyakorlatokat:

Karjainkat nyújtva emeljük fel, és kezdjünk el velük körözni előre ötször és hátra ötször.

Később áttérhetünk arra hogy az alkarokat a kezekkel együtt előbb kivülről befelé, aztán belülről kifelé körözzünk.

Azután a kezeket az al- és felkarokkal együtt, úgyszólván a levegőbe dobjuk, előbb egyik kezet a másik után, azután mindkét kezet egyszerre. Ez megfelel a mai karkörzésnek.

Ennél nem szabad egy izületet sem merevvé tenni, hanem az egészet úgy dobáljuk a levegőbe, mintha az egyáltalán nem a testen függene, és ismét hagyjuk magától leesni.

Ez egyúttal egy vállmozgás is.

Ha ezt váltakozva balról és jobbról 5 percig csináljuk, akkor testünk bal és jobb fele feltisztul egészen az agyig, mivel a vérkeringésünk felpezsdül.

A szénsavat elégetjük a szervezetünkben, és ezáltal boldogabbak, barátságosabbak leszünk.

Ez a gyakorlat nem fáraszthat ki bennünket. Fáradtság csak akkor léphetne fel, ha feszítjük, erőltetjük és kényszerítjük magunkat. Ezért igyekezzünk hagyni mozogni összes tagunkat, és izületünket egyidejűleg.

Úgy kellene ezt magunkban elképzelnünk, mintha minden részünk egész az egyes sejtekig egy rugózás, egy spirálrugó volna, a legnagyobb finomsággal, és mozgékonysággal.

Addig gyakoroljuk ezt a kéz-leejtést, amíg elérjük, hogy ne csattanjon a combunkon. El kell érnünk, hogy kezeinknek ne érezzük a súlyát.