Tudtam, a munka nagy része úgyis rám szakad, nem lehet elvárni egy háromévestől, hogy gondozzon egy állatot. De mivel eléggé kötött a napirend, könnyen beilleszthető az etetés az esti rutinba, mondjuk mindig fürdés előtt kell etetni – így megszokja, hogy van munkája, mégsem neki kell mindent elvégeznie.

Kizárásos alapon döntöttem a halak mellet. Kutyát sétáltatni nincs időm. A macska elég jó, ám kérdéses, hogy a természet eme remekműve kibírja-e egy kisgyermek rajongó szeretetét? A cicanyak olyan vékonyka, egy gyermek pedig nagyon tud ám szeretni! Hörcsög, egér, tengerimalac, nyúl: büdös. No nem nagyon, ám ahhoz éppen eléggé, hogy átlengje otthonunkat valami enyhe bűz. A madár koszos. Kiszórja az almot, a kakit, szemetel állandóan. És még hangos is, én pedig nem ragaszkodom ahhoz, hogy hajnali félötkor rikácsolásra ébredjek.

Szóval halak. Csendesek, nem szaladgálnak, nem büdösek, nem kell őket sétáltatni, nem fekszenek az ágyamba, és nem ugranak fel az asztalra. Oké.

Elindultam feltérképezni a lehetőségeket.

Első állatkereskedés. Vidám mosollyal léptem be, és elbüszkélkedtem az eladónak, hogy állat költözik hozzánk, válasszuk ki együtt, mi lenne a legjobb! Mit mondjak: nem lelkesedett velem együtt. Inkább úgy nézett rám, mint egy kisebb féregre, amelyet majd bedob valamelyik ragadozó állat ketrecébe. Egyedül néztem végig a halkínálatot, de nem igazán tudtam választani, hiszen azt se tudtam, melyik milyen, mi kell neki, stb.

Második állatkereskedés. Kevesebb lelkesedéssel indultam útnak, és a biztonság kedvéért magammal vittem gyermekemet is. Gondoltam – én balga –, ha meglátja az eladó a gyermeki őszinte örömöt, majd mellénk áll, és segít. Nem így történt. Nem voltam ugyan féreg, viszont angyali kislányom vérbeli parazitává változott – az eladó szemében. Ne tedd, menj onnan, ne csináld – harsogta. A gyermekem csodálkozva nézett rám, hozzá szokott, hogy elmagyarázzuk neki, mit nem szabad, mit hogyan kell, nem értette, miért üvöltözik itt ez a bácsi.

Harmadik állatkereskedés. Tapasztalatokkal a hátam mögött léptem be az ajtón, gyermek és lelkesedés nélkül. Elmondtam, mit szeretnék. Az eladó azt mondta, jó. Néztem rá kérdően, mi a jó? Hát majd összeállítunk valamit, mondta. Az nem zavarta, hogy éppen azért jöttem most, mert szerettem volna előre megtudni mindent, ami fontos az állattartás szempontjából, hogy jól dönthessek. Hogy ne szenvedjen nálunk az az állat.

Negyedik állatkereskedés. Itt egy szót se szóltam, csak körbenéztem az üres akváriumok és kalitkák rengetegében, és egy pillantást vetettem arra a körülbelül 3 darab halra, amely eme kies helyen volt kénytelen élni. Az eladó rám se nézett, olvasott tovább rendíthetetlenül.

Ötödik állatkereskedés. Egy hét volt már csak hátra a szülinapig, nem volt mese, be kellett menni valahová, és meg kellett venni az akváriumot, hogy egy hétig tudjon a víz érlelődni, és a beletett halak ne purcanjanak ki azonnal. Vittem magammal egy verbális harapófogót, és egyszerűen addig csüngtem az eladó hölgy nyakán, amíg minden egyes információt kihúztam belőle. Ami nem volt kevés, naná, hogy szinte azonnal összekevertem, hogy mit mikor kell a vízhez adagolni, mennyi időnként kell vizet cserélni, stb. De megismételni nem volt hajlandó, amit egyszer már elmondott.

Kellet még egy virtuális pajzs is, mert amint rájött, hogy mi ott helyben, azonnal vásárolni is fogunk, rögtön egy 200 literes akváriumot akart ránk sózni. De azért több-kevesebb sikerrel ért véget ez a küldetés, mint bajvívó lovag büszkén mostam sósvízben odahaza az üveget, ültettem a növényeket, csavargattam a vízszűrő gombját. Igen, megcsináltam, pedig minden ellenem volt!

Tegnap pedig elmentünk megvenni a két halacskát. És ekkor esett le nekem a tantusz! Ugyanis éppen bent volt a kereskedés tulajdonosa, aki igen sok hasznos tanácsot adott – mosolyogva. Közben az eladó – akihez egy hete harapófogó kellett –, az egyik büdös ketrecet takarította olyan fintorokat vágva közben, hogy bármelyik burleszkfilm rendezője azonnal alkalmazta volna.

Igen. Az állatkereskedések eladóinak többsége egyszerűen gyűlöli ezt a munkát. Sok meló, ráadásul koszos állatokkal kell egésznap foglalkozni.

És ezek után miért csodálkozunk azon, hogy az átlag ember felelősségérzete az állatok iránt olyan kevéske? Ha azok az emberek, akik hivatásosan állatokkal foglalkoznak, azok sem törődnek a rájuk bízott állatokkal? Illetve csak addig, amíg a boltban vannak a szerencsétlenek – eladni csak az egészséges, szép állatot lehet.

De hogy mi lesz velük, ha valaki hazaviszi őket? Ez már nem érdekes…

Pedig én azt szeretném – mint a legtöbb ember, aki állatot vásárol –, hogy két halacskám, Jónás és Piroska boldog legyen, és az élet, ne pedig a szomorúság költözzön be otthonomba általuk.