Egy megszülető kisbabát élete első pillanatától kezdve mosolygó arcok veszik körül. Noha ekkor még nem tudatosan kódolja a felé érkező jeleket, az énkép első mozaikjai már helyükre is kerültek. Életünk egyik legnagyobb kötődése az édesanyánkhoz fűződő viszony. Ha várt minket, ha boldogsággal tölti el a megszületésünk, ha szeret és elfogad minket, a mozdulatai, a hangja, a tekintete már ekkor tükörként szolgál számunkra.

Később a külvilág megannyi visszajelzése tovább alakítja, formálja a magunkról alkotott képet, ami  olykor erősödik, de akár meg is fakulhat. És előfordulhat az is, hogy mások véleménye révén darabokra hullik, mi pedig csak állunk a törött darabokkal a kezünkben, és újra kell rakni az egészet. Sokszor nagyon nehezen áll össze ez a kép, hiszen a jelek ellentétesek is lehetnek: van, aki szépnek lát, van, aki csúnyának, van, aki szerint okosak vagyunk, más butának tart.

Gyerekkorunkban a mozaik nagyobbik fele összeáll. Ha elég dicsérő szót és pozitív visszajelzést kapunk, önmagunk értékelése ehhez igazodik: tudjuk magunkról, hogy pontosak vagyunk, könnyen tanulunk, jószívűek vagyunk, vagy éppen szép a szemünk, dús a hajunk, és jó a ritmusérzékünk. Így a kevésbé előnyös tulajdonságainkat is könnyebben el tudjuk fogadni. Nem mindegy, hogy kiskorunkban például szidást kaptunk a hangoskodásért, vagy vagy ugyan arra a tettünkre dicséretet, amiért szépen fújjuk az oviban tanult dalt.

Baj akkor van,  amikor egy családban túl nagy az elvárás a szülők felől, a gyereket meg akarják feleltetni bizonyos elképzeléseknek, és „építő” kritika címszóval folyamatosan bírálják őt. A pozitív tulajdonságok, a jó eredmények oly természetesek, hogy dicséret kevés hangzik el. Senkinek nem kell bemutatni a folyton panaszkodók táborát. Ők azok, akik gyerekként nagyon sok negatív visszajelzést kaptak és sajnos szinte törvényszerű, hogy ők is negatívan tükrözik majd vissza mindazokat, akikkel találkoznak.

Tehát az, hogy milyennek tartjuk magunkat, egyáltalán nem tőlünk származik? Szinte nincs is közünk hozzá, hiszen mindenki befolyásolja énképünket, akivel életünk során találkozunk? A kisiskolás kori tanítónéninktől kezdve, a barátainkon át, az összes kapcsolatunk hatással van arra, hogy milyennek tartjuk magunkat. Az egészen apró jelzések, mint egy elismerő mosoly, vagy egy irigy pillantás is a  mozaik darabja lehet.

Amikor valakiről véleményt mondunk, pozitívan – vagy épp ellenkezőleg –, reagálunk a cselekedeteire, befolyásoljuk az önmagáról alkotott képet. A véleményünkben pedig mi magunk is benne vagyunk. Szépnek láthatunk valakit, mert az édesanyánkra emlékeztet minket, megdicsérjük a kollégánkat, mert mi magunk nem lennénk képesek ennyi felé figyelni. Véleményt nyilvánítunk, ami rólunk szól, és ezzel együtt valaki énképének mozaikjait is tologatjuk. Csoda ha sokszor  azt sem tudjuk, kik is vagyunk egyáltalán...?