Egy szerelmes ember a lehető legjobb színben akarja feltüntetni magát a másik előtt, elkezdi magát tudatosan kontrollálni, s ez a tudatosság görcsössé, félszeggé teszi. Közben pedig annyira el van foglalva magával – mindent tökéletesen akar csinálni, mondani –, hogy a másikra egy idő után már alig figyel, nem veszi észre, vagy nem tudja értékelni a hozzá érkező megerősítő vagy elutasító jelzéseket sem.

Ennek az elméleti ténymegállapításának fájdalmas valóságát a gyakorlatban minden 20 év feletti ember jól ismeri. Legkellemetlenebb emlékeink közé tartoznak – bár az idő mindig megszépíti ezeket – azok az alkalmak, amikor szerelmes szemekkel bámultunk álmaink lovagjára/hölgyére, s állandó kétségek között teltek napjaink, heteken keresztül faggattuk magunkat és barátainkat, hogy a viselkedésünk megfelelő volt-e, s választottunk cselekedete vajon mit jelentett? Ostobábbnál ostobább kérdésekkel marcangolja ilyenkor magát minden ember, s ezek szenvedő alanyai ismerőseink, akiket olyan kérdésekkel bombázunk például, hogy „olyan furcsán nézett rám, ez azt jelenti, hogy szeret, vagy azt, hogy nem?”

A tudattalanul leadott jelzések sok magányos ember, főleg nő életét is megkeserítik. Rozália, a vidéki tanárnő esete egyáltalán nem egyedi: válása után félt a férfiaktól, rettegett a kapcsolatoktól, menekülésképp minden idejét a munkájára és gyermekére fordította. 15 évig nevelte egyedül gyermekét, de a kamaszkor beköszöntekkor rádöbbent, hogy mennyire egyedül van. Partnerkapcsolatra vágyott, ám a férfiak szinte menekültek előle. Rozália nem értette, mi történik vele, hiszen ő egy csinos negyvenes nő, aki minden férfi számára megfelelő partner lehetne: megértő, a háztartást, önmagát és gyermekét teljesen ellátó, a férfi – otthon iránti, szexuális, társasági stb. – igényeit kielégítő asszony.

Ám kapcsolati jelzéseink pontosan mutatják helyzetünket és elvárásainkat. Amikor valaki magányos, és úgy érzi, égetően szüksége van egy társra, ezt az igényét tudattalanul is kinyilvánítja. Ám egy kapcsolat kezdetén a túl magas igények – például egy magányos ember igénye arra, hogy valaki a tökéletes társa legyen – elriasztják az egyébként szintén társra vágyó embereket. Egy sokáig egyedül élő emberben annyi hiány halmozódik fel, amely kielégítése túl nagy felelősséget ró a másikra. Emiatt azonban a magányos ember vágyai – „de most már tényleg társat akarok találni magamnak!” – erősödnek, így viszont a lehetséges partnerek felé még nagyobb igényt támaszt, ami még gyorsabb menekülésre készteti azokat… (A következő részben néhány csábítási módszerről ejtünk szót, és a legfontosabbról: csábítani csak a helyes önértékelésű ember tud igazán.)

Kapcsolódó anyagok: 

$$1649$$