Virágzik a levendula, illatát messze viszi a szél. Már a látványa is nyugtatólag hat közérzetünkre, gyógyhatását pedig messze földön dicsérik. Őseink számos felhasználási módját ismerték, rendszeresen használták, még manapság is gyakran rábukkanunk a házipatikákban. Mi most egy merőben más felhasználási módját szeretnénk veletek megismertetni: tányérra tesszük és megesszük! Nem is akármilyen formában: süteményként!

Teaként és molyűzőként rendszeresen használtam már a levendulát, sőt illóolaját is szinte napi szinten alkalmazom, azonban egy dolgot még sohasem próbáltam: megenni, ráadásul süteményben. Az interneten egy látszólag bombajó receptre bukkantam és bár féltem a kipróbálástól, a családom fogadtatásától meg még inkább, azért belevágtam! Lássuk hogy sikerült ez az édes csoda és milyen nehézségekbe ütköztem  kivitelezés közben!

Illatozó levendulás sütemény

Hozzávalók:

2 dl tej 2 evőkanál levendula 10 dkg vaj 20 dkg cukor 2 tojás 30 dkg liszt 1 cs. sütőpor csipet só

Elkészítés:

Mivel a receptben nem szerepelt hogy friss vagy szárított levendulavirágot kell használni, így elsőként ennek eldöntése várt rám. Mivel a kertem kínálatában ez a növény még nem szerepel, a város közepén lévő díszes levendulatelepet meg nem akartam megszedni, így a szárított változat mellett döntöttem. A legközelebbi gyógynövényboltban sikerült beszereznem teának álcázva, de sebaj: a célnak tökéletesen megfelel! Otthon aztán a táskámból áradó levendulaillat már levett a lábamról, alig vártam hogy nekiálljak a süti kivitelezésének.

A gondosan kimért 2 dl tejben 2 evőkanál levendulavirágot felmelegítettem, figyelve arra, hogy ne forrjon (ugyanis úgy könnyen keserűvé válhat). Miközben az illatos tej hűlt, habosra kevertem a vajat, a cukorral, a tojásokkal majd elolvastam egy újságot. Hogy az utóbbi momemtumra miért került sor? Természetesen nem képezi a recept elengedhetetlen részét, de a tej nem nagyon akart hűlni, így gondoltam, kihasználom az időt: nektek is ezt ajánlom, hiszen forrón nem kerülhet a tésztába a levendulás folyadék. Miután a kellő langyos hőmérsékletet elérte, hozzákevertem a vajas masszához és fokozatosan hozzáadtam az előzőleg sütőporral, csipet sóval elkevert lisztet. Kivajazott, lisztezet tepsibe öntöttem és  180 fokra előmelegített sütőbe toltam. A sütési idő nagyban függ a tűzhely állapotától, nálam ez kb. háromnegyed órát vett igénybe, de érdemes tűpróbát végezni.

A konyhámat körbelengő illat és az erre gyülekező családtagjaim toporgása megerősített abban, hogy valami nagy durranás fog kikerülni a sütőből, bár némileg elbizonytalanított az a véletlen elcsípett félmondat: „nem lesz ennek szappan íze?” Nem lett. A végeredmény egy csodásan illatozó, nem túl édes finomság, melynek mindössze fél órája volt arra, hogy körbenézzen a sütőn kívüli világban: rájárt mindenki, mint légy a cukorra!