Egy kis településen, ahol a zöld vaskos fák az égig érnek, selymes fű csiklandozza meg apró talpainkat, barna föld nyeli el boldog kacajunkat, ez a föld nem más, mint Havas föld, ahol az emberek jelentős szegénységbe élnek, farmokon gazdálkodnak a mindennapi betevőért és ahol mindössze csak egy templom, bolt és egy rég megkopott iskola létezik. Most is, ott játszanak az iskola udvaron, a boldog gyermekek, nevetésüktől zeng egész Havas föld, ha éppen kint lehetnek. Szeretnek idejárni iskolába, hiszen sok fontos dolgot tanulhatnak, valamint sok nemes barátságra tehetnek itt szert…˝
Most is nagy a vidámság az iskola udvarán, mindenki mást-mást csinál, a fiúk fociznak, a lányok fogócskáznak, csak egyetlen kisfiú ül összekuporodva a lépcsőn, s már jó ideje bambulva a többieket. Ő nem más, mint Adam, aki nyolcéves elmúlt, de értelem ragyog zöldes-barna szemeiben. Gesztenyebarna kissé hullámos haját a Nap világítja meg, magas, karcsú alkat, akinek jól vág az esze, eredményeivel mindenhol eldicsekedhetne, de ő nem dicsekedik, nem szól egy szót sem, nem az a fajta, aki magabiztos ember. Ő csak ül, s még most is bámulja, hogyan fociznak a gyermekek, látszik, rajta, legszívesebben most ő is menne. Gondolkodik, csavargatja gombját a barna bársony kabátján idegesen, vajon most mit tegyen?! Végül felpattan és odamegy a többi gyerekhez, de azok úgy tesznek, mintha ott sem lenne.
-Én is beszállnék! Mondja most már hangosan. A sorból egy fiú lép ki erre a mondatra. -Te? Kérdezi kérkedve. Te?! Végigméri szúrós tekintettel. Adam most azt sem tudja hová bújjon szégyenébe, lábait összezárja így néz végig már rég megkopott barna bársony nadrágján. Szégyelli magát, azért mert ő nem olyan, mint a többiek, ő csak egy kovács fia, aki a lovakat patkolja, míg a többi gyermek szüleinek már autója van. Izeg-mozog nem érzi jól magát a bőrében, s érzi most minden szem rá mered. -Halljátok ezt be akar szállni! Ordítja a, nagyszájú˝ fiú a sorból nevetve, megalázva ezzel Adamet. A nagyszájú fiú nem más, mint Andrew, Adamnél alacsonyabb nyolcéves kisfiú, barna haja, kék szemei, agresszív arcéle mind-mind tekintélyt parancsolóan hat az emberekre. Nem is csoda ez, hiszen a szülei híres bankár emberek. Még mindig beakarsz, szállni?! Ordítja már megint, s Adam csak egy kisebbet tud bólintani. Na nem bánom te leszel a kapus, úgy is szükségünk van kapusra, vigyorog-vicsorog Andrew kacsintva és Adam már el is foglalta a helyét a kapuban. Türelmesen nézte, ahogy sürögnek-forognak a fiúk egymás körül, valamin nagyon tanácskoztak, amiből Adamet igencsak kihagyták. De Adam nem bánta, végre benne volt a csapatban és most büszke lehetett rá hogy bevették, csapattársai˝. Adam szívét annyira ellepte a boldogság, hogy észre sem vette, ahogy a labda felé repül és betalál az őrizetlenül hagyott kapuba. Mire észbe kapott már késő volt… -Mit csinálsz? Mit csinálsz?! Te két lábon járó szerencsétlenség! Tartott felé rák vörösen Andrew. -Ne haragudj, nem vettem észre a labdát. -Még hogy ekkora labdát nem vettél észre?! Már a kezében szorongatta, eldobta, majd elkapta, a többiek pedig csak nevettek rajta. -Sajnálom! Sajnálom erőlködött a fiú. -Hát sajnálhatod is, ilyen bénaságot még életembe nem láttam, még hogy nem vette észre a labdát, micsoda szöveg! -Srácok! Talán nem is ismeri a focilabdát! Vihogott Andrew mellett egy alacsony barna srác. -Igazad van George, ő nem ismeri a labdát, inkább ismeri a Barbie babát! Nevettek mindannyian most már és szegény Adam nem tudta, hogy álljon meg a két lábán, most is keresztbe tette, fejét lehajtotta, úgy ragyogtak a szemében a könnycseppek, mint a gyémántok. Szégyenletesnek érezte magát és úgy gondolta ő, most már bármikor elsüllyedhet, vagy csak egyszerűen elnyelheti a föld, vagy elrabolhatná egy sárkány, mint a mesékben, ő most azt sem bánta volna, csak el innen. -Nem kell ilyen béna alak a csapatunkba! Ébresztette föl a gondolataiból George erőteljes hangja, olyan pöttöm volt még Adamnél is kisebb, de mégis akkora hangja volt, ami mindenki előtt tekintélyt parancsolt. -Így van! Menj haza! Üvöltött rá Andrew. Nem hallottad húzzál, húzzál el! Adam megfordult és elindult lassú megalázkodó lépteivel és mikor már messze járt akkor is hallotta a srácok éljenzését, hogy őt elűzték. Ennyire még soha sem alázták meg…
Mikor otthon benyitott abba a sárga kis két szoba, konyhás, fürdőszobás lakásba ahol az édesanyjával élt kettesben, hallotta édesanyjának kiszűrődő lágy énekhangját a konyhából, ami boldog volt. De Adam hiába hallotta azt a lágy hangot, nem tudott jobb kedvre derülni nagyon szomorú volt. Az anyukája pedig vidám és boldog, pedig az ő élete sem volt mindig tejfel. Már több mint harminc éve találkozott Adam apukájával és egyből beleszeretett, Adam apukája Hanry maga volt a sárm és az illendőség, neki is egyből megtetszett Olívia. Randevúk jöttek-mentek közöttük és már nem volt megállítani azt, ami elindult e két szerelmes szívben, Hanry azonnal meg is kérte Olívia kezét és viszonylag hamar, egy évre rá meg is tartották az esküvőt. De hiába akartak gyermeket, hiába vártak rá hosszú éveket, a gyermek utáni szörnyű, kielégítetlen vágy megmérgezte a kapcsolatukat, minden viták hibáztatásokba torkolltak, amiért egymást hibáztatták amiért nem születhetett gyermekük. Hanry húsz évet várt Olívia mellett teljes nyugalomba, megértésbe, mindig azt hitték, hogy na most, most sikerülhet, de nem sikerült nekik és ez által, teljesen meg mérgeződött a kapcsolatuk, Hanry elment, itt hagyta, egyedül magára Olíviát. Olívia soha sem tudta hogy merre ment a férfi és nem teljes két hónap múlva hirtelen észrevette magán a várandóság jeleit. Először nem tudta, mit csináljon, vajon egyedüli nőként fel tudná e nevelni azt a kisgyermeket, akire úgy vártak, annyi átvirrasztott éjszakát sírtak végig az úrhoz könyörögve. Hát ő most eljött és ő nem dobhatja el magától ezt a kis embert. Olívia hiába várta Hanry jelentkezését, az soha nem jelentkezett, csalódottan de tudomásul vette, hogy soha nem megy többé férjhez, minden idejét és szeretetét ezen túl, csak a fiának akarta szentelni. Most is, ahogy hallotta csapódni a bejárati ajtót, rögtön ott termett a kis fia mellett.
-Szervusz Adam! Mi újság az iskolában? És Adam arcára már rögtön rá is volt írva, hogy valami történt, valami szomorú, mert édesanyja vidám orcájáról is lefagyott a mosoly. Olívia már több mint negyvenéves volt, már volt tapasztalata az anyaságban. Szerette Adamet és amint meglátta annak szomorú arcocskáját, az a fájdalom ráncokat vájt édesanyja ránctalan arcára, ősz hajszálakat hozott Olívia gyönyörű szép gesztenyebarna hosszú felkontyolt hajába, őzike barna szemeibe ugyancsak szomorúságot és fájdalmat lehetett látni, ahogyan a kisfia szemeiben is. Nem volt mit titkolni látszott rajtuk hogy Adam Olívia húsa és vére. Adam még most is ott állt ellőtte szomorú szemekkel, de nem akart beszélni a történtekről. Állt, csak állt abba a szerény előszobában, kopott bútorokkal, de nem jött ki hang a torkán. Olívia most már tényleg megrémült, nem tudta mire vélni kis fia viselkedését.
-Mi történt kicsim? Simogatta meg annak apró kis buksiját. -Semmi. Hangzott a válasz és Olívia tovább próbálkozott. -Valaminek azért történnie kellett, ha te ilyen szomorú vagy! -Nem vagyok! Bámulta még mindig a padlót. -Bántottak? -Andrew és George, mindig azt hiszik, nekik van igazuk, és azt mondták, én még focizni sem tudok, kinevettek mami, kinevettek!
-Jaj kicsim, ha apád itt lenne, akkor most biztos eltángálná azokat a gonosz gyerekeket, de ő nincs itt, elment, én meg sajnos nem tudok mit tenni ez ügyben. Ne törődj velük! Játsszál másokkal! Most már legyünk egy kicsit vidámabbak! Tudod mit készítettem neked ebédre? Adam csak a fejét csóválta. Szilvás gombócot. Kérsz? Egyél meg egy tállal, és akkor meglátod, elmúlik a rossz kedved is! Mosolygott most is Olívia. Tüneményes asszony volt, ahogy a gyermekét szerette, egyszerűen nem tudta nem szeretni, hiszen annyi évet szenvedett meg érte. Boldogan nézte most is, ahogy a gyermeke feltűz egy hatalmas szilvás gombócot a villájára, és vidáman falatozni kezdi.
Folytatása következik…
