Lassan elérkezett az ebédidő, az ételt a pompázatosan nagy ebédlőben fogyasztották el, ahol minden manó velük költötte el az omlós halat, a pelyhes, lágy burgonyapürével. Mindnyájan jóízűen falatoztak és könnyen csúszott az étel a kupából ürített vörösborral. Ebéd után a manók összegyűltek, tanakodtak, míg végül Adaméket a nagy trónterembe vezették és ott kezdődött el a tanács munkája. Az összes manó hivatalos volt a tanácsra, tehát addig mindenkinek abba kellett hagynia a dolgát, kinek a főzést, kinek a sütést, kinek a takarítást, a játékkészítést, az ajándék csomagolását. Ezért néhány manó igencsak morgós kedvében volt, de amikor rájöttek, ez a kisfiú és kislány talán segíthet kimenekíteni Jégszív karjaiból az ő kisasszonyukat, Szeretetet, hát megenyhült a szívük a két kis gyermeken.

A tanács a nagy trónteremben zajlott, ahová több órás cipekedés után kerültek fenyő padok. A padok szemben álltak a trónnal, amin most éppen senki sem ült, hiszen Szeretet helyét nem foglalhatták el, mert tudták hogy Szeretet, igencsak pótolhatatlan közöttük. Most mindnyájan ott ültek az egymást ért padsorokban és illedelmesen figyeltek. Minden szem a két kisgyermekre terelődött és minden száj csodálkozásra nyílt, ha meglátták őket. A trónterem mit sem változott, bordó bársonybéléses falakon régi olajfestmények lógtak, hatalmas aranyozott csillár a fejük felett nyújtott nekik világosságot.

De most hirtelen csend lett, egy teremtett lélek pisszenését sem lehetett hallani, végül megjelent a trón előtt Napsugár és így szólt: -Kedves egybegyűltek! Azért gyűltünk ma össze hogy ennek a két gyermek sorsáról döntsünk és visszakapjuk Szeretetet. Drága kedves társaim, minden bizonnyal ezt még nem tudjátok, de ez a kisfiú képes csak, arra hogy visszakapjuk a szeretett testvéremet, és ezért én minden meg fogok tenni. Mivel ha nem teszem, és nem szerezzük vissza az úrnőt akkor a karácsonynak vége, igen, nem ünnepelhetjük együtt a karácsonyt, mert nem lesz a szívekben szeretet, és ha nincsen a szívekben szeretet, akkor karácsony sem lesz.

A két kis gyermekre nézett, akik ott ültek álló alakja mögött és Pukli Adam oldalán állt. -Ma azért gyűltünk össze hogy döntsünk, döntsünk a fiú sorsáról, mert egyedül ő képes megmenteni csak Szeretetet, egyedül benne van annyi erő, hogy legyőzze a Jégszívet! Szavazzatok hát! Erre Napsugár az ég felé emelte mindkét karját, most is olyan gyönyörű volt, mint mikor a trónteremben először megpillantották. Ugyanazt a ruhát viselte, a haja úgy ringatózott derekán, mint megismerkedésük pillanatában, de mégis volt valami csodálatra méltó benne, a fény, a fény, ami belőle áradt, ami megtöltötte a termet és ez a fény a szívéből áradt. Hangja hatalmas volt, stílusa elbűvölő. Érződött rajta hogy megmerne birkózni akár egy vad oroszlánnal is, sok volt benne az ősi erő. -De, ha nem mentjük meg Szeretetet, akkor tudnotok kell, mi vár rátok. Hosszú, hideg telek, fagyos éjszakák, háborúk, veszekedések, verekedések, harcok, düh, harag, bántás, tettlegesség és még valami, soha egyetlen egy hópehely nem fog lehullni erre az átok verte helyre. Valamit mégis tennünk kell!

-Úgy van! Úgy van! - kiabálták a manók ültükből egymás után felugrálva. Mindenki tettre kész volt, vörös volt a fejük Szeretet elrablásától és tekintetükben vad tűzként égett Szeretet visszaszerzése, de azt is tudták, ezt mindössze egyetlenegy személynek kell végigvinnie. Aki lehet, hogy végigviszi, de lehet, hogy elbukik rajta és az is, lehet, hogy a küldetésről már nem tér vissza. Egyetlenegy ember viselte ennek keresztjét, egy kisfiú és az ő volt Adam. Valójában a manók tudták hogy ezt a személyt valósággal föláldozzák úrnőjük megmentéséért. -Te! Kiválasztott! Mutatott Adamre. -Meg kell találnod Szeretetet, és el kell pusztítanod Jégszívet! Erre a mondatra hirtelen kikerekedtek Adam szemei és ijedtében fölugrott ültéből és Puklira meredt. De a tanács ezt nem vette észre, már beleélte magát hogy Adam megy és kiszabadítja az ő felséges asszonyukat. -Pukli, mi ez? Én azt hittem Jégszívet nem lehet elpusztítani, te mondtad ezt! A kobold rákvörös lett. -Igen, én úgy tudom, hogy nem lehet, de az úrnő mindenhogyan el akarja, pusztítani ezt a Jég micsodát. -Az én bőrömet viszi vásárra? Na ne! -Várj! Lehetm hogy van más megoldás is. Mindenesetre, ha már ráléptél erre az útra, akkor már végig kell csinálni! Ne hagyj minket cserben, nagyon szépen kérlek! A jósnő is azt mondta, hogy te leszel az aki Ice Hearttel szembe száll. -De azt már nem mondta ugye, hogy az életembe kerül?! Milyen manók vagytok ti! Gyere Lara! Kézen fogta a kislányt és követelte, Pukli azonnal juttassa őket haza. Otthonában aztán befeküdt a jó pihe-puha ágyában és magához szorította a kiscicát, Zserbót, aki most is úgy bújt hozzá, mint egy elveszett bárányka, de Pukli tovább győzködte Adamet.

-Adam, nem biztos, hogy meg fogsz halni. Nézz rám! Neked tiszta a szíved, neked tovább kell élned! Csak te vagy az egyetlen reményünk, neked kell harcolnod! -Szállj szembe vele te, ha olyan okos vagy! Vagy a többi manó! -Nekünk nincs akkora erőnk. Értsd meg, te vagy a kiválasztott! -Nem, érdekel! Menj el! -De, de… -Azt mondtam, hogy menj el! Evvel a manó csalódottan távozott Adam szobájából.

Másnap reggel Adam dünnyögve ébredt, azt hitte, ugyanis hogy Manótanya jó móka lesz, de sajnos rá kellett jönnie, hogy ez nem így van, a koboldok csak az ő bőrét akarják vinni a vásárra. Direkt fordult meg gondolataiban a kobold szó, mert tudta hogy ezt Pukli igencsak utálja. Annyira megfeledkezett mindenről hogy még azt sem vette észre mikor a varázspálcát be dugta a kabátja zsebébe.

Az iskolaudvaron már mindenki ugrált, a lányok ugráló köteleztek, míg a fiúk igencsak fociztak. Adam most is szeretett volna velük futballozni, de nem tehette, mert ő ki volt a csapatból rekesztve. Igazság szerint az sem érdekelte most hogy Andrewt mindennap veri az apja, ő most csak magával akart foglalkozni, sem Lara, sem más társaságára nem vágyott. Ahogy ott állt az udvaron mélyen beszippantotta a hideg levegőt, mely egyszerre volt dermesztő és félelmetes. A hideg levegő az orrlyukain keresztül füstként szállt a magasba. Elmélkedéseiből egy hang ébresztette fel. Andrew és George volt az, neki kiabáltak

Te béna! Te anyámasszony katonája! Te kétbalkezes két ballábas Adam! Zabigyerek! Adam erre már úgy bedühödött, észre sem vette,mit csinál, a kabát zsebében kutatott és a pálca már a kezében volt, öntudatlanul Andrewra irányította a varázspálcát, mely a zsebében, kör körös mozdulatokkal lassan mozogni kezdett és az ekkor rúgott labda telibe találta Andrew fejét. Andrew orra engedett a labdának és erősen vérezni kezdett. George sem járt sokkal jobban, ő egy fának ment neki teljes erejéből, ahogy a futása engedte. Még csodálkozott is hogy mit keresett ott az a fa, mikor ő úgy tudta, az még a foci pálya szélétől beljebb van. George ettől az erőtől teljesen kifeküdt, míg Andrew egész nap csak törölgette véres orrát. Ilyen még nem volt, aznap mindenki Andrewn és Georgen nevetett és Adam is csatlakozott hozzájuk, már rég nem nevetett ilyen jó ízűt, de a tréfát sem hagyta abba.

Aznap Andrew és George mindennek nekimentek, mindenen átestek, a labda vagy tízszer találta el őket különböző fájó pontokon, sőt még a padból is kiszédültek. Adam csak nevetett, nevetett rajtuk, örült neki hogy visszaadhat minden adósságot. Aznap George és Andrew megalázva mentek haza, tarkábbnál tarkább foltokkal és nem értették vajon mi történt aznap velük, de érezték, hogy itt biztos van valami, illetve valaki a levegőben. Adam örült mikor hazament, ebéd után ledobta magát az ágyra és hatalmasakat nevetett.

-A legszebb öröm a káröröm! Mondta a manó, aki épp az imént jelent meg a határtalan jókedvre. -Te mit akarsz? Adam hangja olyan közönyösen csengett, mint még soha. -Nem, te mit akarsz?! Használtad a varázspálcát, netán elfelejtetted, azt hogy csak jóra használhatod? -Nem, nem felejtettem el. -Add ide! -Mit? -A pálcát! Még mielőtt valakit tönkreteszel vele. -Tessék vedd el! Lóbálta meg a manó előtt a boldogságának fegyverét. -Erről beszélek! -Miről? -Ez a pálca teljesen megrontott téged, Ice Heart tudja, hogy te vagy a kiválasztott, ezért megátkozott téged a pálcáddal együtt. -Ugyan már! Ez csak gyerek mese. -Sajnálom, de ezt el kell koboznom. Vette el tőle a varázspálcát Pukli. -Na ne már! -De muszáj lesz! Teljesen a hatása alá kerültél, csak nézz magadra! A gonosz ólálkodik benned! Hányszor mondjam, ilyen csínytevésekre nem használjuk a fehér füstöt! -Miért? -Mert könnyen fekete lesz belőle azért. Látom téged is letérített az utadról Ice Heart. Már te is a hatása alá kerültél, meg kell állítanunk, amíg még nem késő. A kobold csettint egyet és a szobában Lara jelenik meg. Adam érthetetlenül néz rá. -Szia Adam! Köszön most már Lara. -Szia Lara! De te hogy kerülsz ide? -Egy útitárs neked is kell! Szól közbe Pukli. -De miért lett gonosz Adam? Kérdezi Puklit fürkészve a kislány. -Nem, Adam még nem gonosz, csak betámadta Ice Heart ami azt jelenti, hogy bármikor még gonoszabb lehet. Adta meg a választ a kobold. -De hogyan? Kíváncsiskodott még mindig Lara -Tudod Lara, akinek a szíve szép és mocsoktalan, azét könnyű bepiszkolni. Jut eszembe Adam hoztam neked valamit a pálca helyett. A manó Adam tenyerébe egy tenyérnyi méretű könnycsepp alakú kristályt tett. -Ez Adam, jégkristály, melyet a manók készítettek sok ezer éve, azt tartják,akinél van annak szerencsét, és oltalmat hoz, jobb mint az a vacak pálca, azt most felejtsd el! -Miért? Szólalt meg ismét a kislány. -Azért mert nézd a fényét, nézd a színét! Ez a kristály olyan tiszta, mint a te lelkiismereted, a szívedben a szeretteid iránt érzett mély szeretet. -Hová megyünk? Kérdezte Adam. -A sötétségbe. Ahol kialszik minden fény, a szív sem találja már az utat szeretteihez. Az Ice Heart kastélyba megyünk úgy tíz csillagfényre. -Tíz csillagfényre? Nem lesz az, sok? És mégis mivel megyünk? Érdeklődött újra csípősen a kislány. -Nézz ide! Pukli az ablakhoz ment és elhúzta a fehér csipkézett függönyt. A levegőben egy rénszarvas szán pihent. -De jó! Kiáltoztak, ujjongtak a gyerekek. -De ez nem a télapóé? Kekeckedett most is a lány. -De. -És? Pillantott fel Adam is. -Kölcsön vesszük. -De hogy? Nézett Puklira ismét Lara. -A Mikulás idén túl sok fánkot evett, ezért nem fér bele a tavalyi nadrágjába, most mit szépítsek nincs mibe fölöltöznie! Kacagtak már mindnyájan. -Ezért idén én intézzek mindent! -Ki adta neked? Adam egyre kíváncsibbá vált. -Napsugár. -Napsugár? Ismételte meg a nevet most már kérdésként a lány. -Igen, jól hallottad. Napsugár. Napsugár Szeretet testvére. -De hogyan? Ő is írt a Mikulásnak? -Nem, kislány nem kellett neki írnia, hiszen ott van közvetlenül a közelében. Ő Szeretet férje. -Azt hittem ő a Télanyó. -Nem Lara, ő a Szeretetanyó. Beszállás!

A gyermekek megsimogatták a rénszarvasokat és behuppantak egytől-egyig a puha piros szán belsejében, amely olyan puha volt, mintha vattával lett volna bélelve. Az útjuk hosszú volt, rázós, fázós, didergős, de a gyermekek nem panaszkodtak, élvezték hogy egy igazi élő legenda részeseivé vállnak. Nagyon élvezték az utazást, a kék csillagos égben gyönyörködtek, s meglátogatták a sápadt fényű Holdat is. Hideg volt az éjszaka, de ők nem a hidegtől reszkettek annyira, hanem az új élményektől, melyek egytől-egyig vált számukra izgalmassá.

Csak repültek, repültek a rénszarvasok, nyakukban csengő kipp-koppolt. Sok időbe telt mire odaértek és addig a gyermekek aludtak egyet-egyet. Lélegzetet visszafojtva figyelték a tájat. A gyönyörű szép csillagokat, a kivilágított kis házakat és csak remélni tudták,őket nem hiányolja senki sem otthonról. Sok időbe telt, míg végre meglátták Ice Heart dermesztő jégpalotáját. Már a látványtól is a rosszullét kerülgette őket. Hegyes, tükörfényű tornyai, mind-mind kísértetiesen magasodtak a palotán. Tükör sima jege, olyan volt akár a penge. A palota körül vész jóslóan fekete felhők gyülekeztek. Már-már a látványtól elakadt a gyermekek szava, úgy féltek. Egy óra múlva már meg is közelítették a jégpalotát és leparkoltak előtte a rénszarvasokkal.

Tudták, innen már egyedül kell tovább menniük. Egészen közelről még félelmetesebb volt a látvány. Minden palota fala tükör sima, kőkemény jégből állt, Adam megfogta az egyik oldalát, de önkéntlenül is visszahúzta a kezét. A fal olyan hideg volt, mint a jégverem, de az egész térség, már szinte a lehelet is jéggé fagyott ebben a hidegben. Erőt vettek magukon és bekopogtak az ajtón. Bár tudták, nem valószínű, hogy valaki ajtót nyit nekik, nem hívott betolakodóknak, de akkor is megpróbálták és Adam keze odaragadt ökölbe szorulva a falhoz, alig bírta letépni róla, az csak ráfagyott az ajtóra. Majd mégis inkább ők nyitottak ajtót maguknak. A palotában fölfelé egy igen szűk csigalépcső vezetett, nem tudták megszámolni hogy hány foka lehetett, mert előbb-utóbb belefáradtak a számolgatásokba.

A lépcsőkön bandukolva fagyos volt a levegő és odabent sötét, csak némi kinti fény világított be az aprócska ritka ablakokon. Szinte visszafojtva vették a levegőt, céljuk a toronyba vezetett, de némi borzongás így is átfutott, a hátukon, mert soha nem tudták hogy mikor találják szembe magukat a palota tulajdonosával. Ahogy mentek, egyre jobban erősödtek léptüknek zajai és ezt jó jelnek, tekintették,nemsokára fönt lesznek a toronyban. Több száz lépcsőt tettek meg, de eddig nem reszkettek annyira a félelemtől, mint most, ahogy egyre följebb értek úgy hatalmasodott el rajtuk is az aggodalom és úgy csábította a szívüket is a sötétség leple. Nem szóltak egymáshoz, csak csendben meneteltek, ki-ki a maga gondolataival volt elfoglalva odabent. Majd egyszer csak vége lett a lépcsők hadának és a toronyban találták magukat egy rideg helyen. A toronyban volt egy hatalmas terem melynek a falait vastag tükörjég borította, a vázák és a virágok is jégből voltak, itt minden jégből volt, sehol nem lehetett látni posztót vagy olajfestményt, itt minden más volt, mint Manótanyán, rideg, hideg.

A teremben nem láttak senkit, egyedül voltak és most körbe is nézhettek. -Nem semmi milyen hideg van itt! Csodált meg Lara éppen egy jégvázát. -Hé Lara! Itt még a tálca is jégből van! Lepődött meg Adam. -Gyerekek! Ne menjetek túl messzire! Zsörtölődött a manó. De egyszer csak mindnyájan abbahagyták a csodálkozást, hiszen egy fakó, hosszú hajú nő lépett be az ajtón. Ő is meglepődött, a nem várt látogatókra csak úgy szegezte azokat a hideg kék szemeit. Hosszú világoskék ruhát viselt, mely hideg volt, mint a befagyott tó vize, hajában némi ezüst zúzmarából szőtt korona csillogott. Arca falfehér élettelen hó. Nem vágott barátságos arcot, azóta gyűlölet szikrázott a szemeiből hogy ezeket, az embereket a saját lakjában találta. Most is úgy nézett rájuk mintha föl akarná, falni őket, szemeiből áradt a hidegség, ebben a nőben nem volt semmi melegség. Végigmérte őket, majd szája szóra, hangra rángott.

-Hát ti? Szeretetet akarjátok igaz? Kezdte negédes hangon. -De soha nem kapjátok meg. -Miért? Kérdezte Lara. Már a két gyermek szorosan a manó mögött állt és csak néhány méter választotta el a fúriától. -Tudni akarod miért? Mert utálom a karácsonyt, gyűlölöm a szeretetet, ki nem állhatom a boldogságot, ugyan ki lenne királynője a hidegnek, a gyűlöletnek? Kitől félnének az emberek? Kinek a parancsát hajtanák végre? A hangja nyugodtságot, lágyságot tükrözött .- A tél királynője én vagyok! Tőlem félnek tartanak az emberek! Az én parancsaimat teljesítik! Nem adom vissza Szeretetet! Most már üvöltött oly ocsmány hangon, ahogy a torkán kifért. Közben elővette a varázspálcáját és a gyermekek felé, irányította azt és erre a hatalmas nagy, éles jégdarabok röpködni kezdtek szanaszéjjel, miközben egy ördögi kacaj hagyta el Jégszív ajkát. A gyerekeknek az volt a szerencséjük hogy ott volt velük Pukli aki számított a támadásra és magával rántotta őket egy jégasztal mögé estek be mindhárman. De Adam tudta, meg kell tennie azt, amiért jött, ezért bátorságot merített és előjött rejtekhelyéről. Majd megközelítette a jégkirálynőt. -Én nem félek tőled! Hangzott a kisfiú nyugodt, de félelemmel teli hangja. De a jégpalota tulajdonosa úgy tett, mint aki nem hallja és újabb hatalmas jégdarabokat küldött Adam felé. Adamnek szerencsére éppen idejében sikerült lehajolnia, miközben a többiek az asztal mögül nézték az eseményeket. De most már Adamnek is elege lett. Megfogta hát a könnycsepp alakú kristályt, amit Puklitól kapott és a banya felé hajította. Csodák csodájára a kristály, ahogy elhajította, narancssárga fényként gyulladt fel a belseje, majd tűz lövelt ki belőle. Adam pontosan a banya bal válla felett csapta bele a jégbe és a jégfal olvadásnak indult a hő hatására. A banya most először megrémült, majd újra támadott. Szerencsére, ezt a támadást is sikeresen kitudta, védeni a fiú. Majd ő is egyre inkább támadt a kristállyal, ami egymás után olvasztotta le a banya jégfalait. A banya tehetetlenségében majd szétrobbant, a méregtől hogy az ő otthonát, bizony szétdúlják. De Adam csak olvasztotta, olvasztotta körülötte a falakat, sajnos a jégkirálynőt nem sikerült eltalálnia, de ez a kristály nagyon jó fegyver volt, bármikor elengedte az egyenesen visszatalált a kezébe. A banya egyre jobban ideges lett. -Nesze! Kiabálta és egy hatalmas jégtömböt zúdított most már Adamre. Szeretet kell nesze! -Úgy sem győzhetsz le! Most már kiabálta a fiú is önbizalommal telve. De abban a pillanatban a törött karját a gipszen felül találta el egy hegyes jégdarab. A fiú sziszegett, jajgatott, karjából csepegett a vér, piros foltokat hagyva a jeges padlón, de ő nem adta föl. Újra fölállt és újra elkezdte használni a kristályt, a kristály hatalmas ricsajjal törte a jeget, és ahogy elrepült a banya mellett az megsértette a kézfejét.

-Te kis gonosz manó! Ordított kikelve magából a banya. -Én nem vagyok manó! Tudd, meg hogy ember vagyok! A banya már nem aprózta el a csatát, egész jégtömböket küldött a fiú felé, mely eltalálta Adam mellkasát és felsőtestét. Adam a fájdalomtól hátraesett, tehetetlenül feküdt a földön. -Adam kelj föl! Hallotta Pukli hangját a háta mögül. -Adam! Jajgatott kétségbeesetten Lara is.

Adam lassan feltápászkodott, de az újabb jégtömb ismét ledöntötte a lábáról, ami a mellkasán zúzódott szét nagy robajjal. Lara ilyenkor mindig befogta a fülét, ez a csattanás irtóra fájt neki, Puklival egy-egy ilyen csattanás után azt sem akarták elhinni, hogy Adam még él. Adam még mindig nyöszörgött a földön ülve, majd négykézláb kezdett el csúszni-mászni a hideg padlózaton és végre nagy nehezen gyenge módon, de újra állt, állt a két lábán! -Feladod? Hallotta a banya hangját, mely olyan éles volt akár a penge és az a ördögi kacaj, ami a torkán kifért, olyan volt mint egy másvilági lény. Adam nézte a karját, a gipsz fölött ömlött belőle a vér, mely pirosra festette a padlózatot. A fiú mellkasa is kék színekben ragyogott. De a banya nem kímélte, újabb csapást mért rá, a pálcája ismét jégtömböket indított Adam felé és Adam repült a szobában végig a jégtömbbel, a jégtömb a falba fúródott, Adam a vállánál fogva a falon lógott, a jégtömb elkapta pulóvere vállát, és annál fogva akasztotta Adamet a falra. Adam bár reszketett és minden testrésze fájt, de nem mutatta.

-Mi az, csak ennyit tudsz? Más varázslatot nem ismersz? Ez már olyan unalmas! Ordította teli torokból a falon lógva. -Megölhetnélek, ugye tudod? Közeledett felé a banya. -Annyira biztos vagy benne? Úgy sem tudsz megölni! -Hahaha! Nézzenek oda! A légy mióta szól be a póknak? Ma este te leszel a vacsorám, mert én így akarom! Dobálta körbe jégtömbökkel a fiút. -Meg is sütsz? -Nem, csak megöllek! A banya futásnak, indult feléje, már szinte vicsorítva nevetett. Kilátszottak fehér nagy fogai, most igazán félelmetes látványt nyújtott. De valaki megelőzte a rejtekhelyéről bukkant elő Lara és húzgálta ki Adam pulóverének vállából a jégtömböt. -A fenébe! Siránkozott és hisztizett egyszerre és látta hogy a palota úrnője csak egyre közeledik. Minden erejével ragadta meg a jégtömböt, de hiába húzta az nem akart neki engedni, majd az utolsó pillanatban sikerült kihúznia Adam pullóveréből a jeget, de addigra ő már szinte reszketett a félelemtől. Hirtelen most előkerült az asztal mögül Pukli is és egy varázspálcát nyomott a kezébe. -Használd! Mondta neki és mire Adam megnézte, rájött hogy ez az ő régi varázspálcája. Adamnek több sem kellett a banya felé fordította, a pálcájából fehér füst eredt, míg a banyáé fekete füstöt okádva nézett Adammel szemben. Adam a banyát a pálcával felemelte, majd irtózatos sebességgel odacsapta egy vastag jégfalhoz. Úgy tűnt, hogy ezennel vége van a harcnak, de ezt csak Adam gondolta így, föl nem foghatta, hogy mennyi erő van ebben a Jégnőben. Jégszív fölkecmeregett a jégből, számára nem volt ez nagy csapás, mert ő már megszokta a hideget, a szíve helyén is jég dobogott. A boszorkány pálcája füstölt, mint a gőzös és újra Adam felé irányította. Majd a következő percben Adam hatalmasat koppant a jégfalon, a banya még jeget is árasztott rá, csakhogy Adam kimúljon. De Adam nem halt meg, pedig hatalmas fájdalom gyötörte a sok jég, a mellkasa és a karja, a fájdalomtól most úgy görnyedt össze, mint aki menten elájul, fájdalmában elejtette a pálcáját. A varázspálca tőle igencsak messzire gurult, a banya ingerülten fölnevetett. Adam tudta hogy itt a vég, tehetetlen, egyszerűen nem csinálhat semmit már a pálca, sincs vele. A pálca két és fél méterre hevert előtte, de már nem volt ereje érte kúszni, a fájdalomtól lerogyott a földre. Pukli és Lara szomorúan nézték a helyzetet, de a pálca éppen Lara lába elé esett. Lara felkapta a pálcát, és oda dobta Adamnek, de eközben a boszorkány sem volt rest. A varázspálcájával felkapta Larát és tízszer a jégfalhoz, csapkodta. -Lara! Kiáltott utána Adam és látta hogy a kis test hogy rogy le a földre, ebből merített ő újra erőt. Adam nehézkesen fölállt, az egyik kezében a kristályt, a másikban a pálcát tartotta, valami értelmetlen szöveget kezdett el mormolni, a pálcát a banyára irányította, a pálcából és a kristályból nagy gomolyag fehér és fekete füst szállt a magasba, mely koromfeketévé változott. A varázspálca és a kristály egyre gyorsabban mozgott a kezében, mindig és mindig gyorsabban, míg el nem érte a szuper sebességet és abból már olyan koromfekete füst keletkezett, hogy nem látták már egymást sem. A boszorkány köhögött, fuldoklott, átkozta Adamet. A meleg hatására a jégfal és a padlózat olvadni kezdett, a padló nagy csíkokban repedezett, a fal lefelé omlott. A banya még mindig ott köhögött, hallotta a fuldoklását. -Ezért még számolunk fiú! Ezt még megbánod! Ezek voltak az utolsó szavai és úgy tűnt el, mintha soha nem lakott volna ebben a palotában. Adam Larahoz sietett, mivel a lány még mindig ájultan feküdt a jéghideg padlózaton, ezért fölemelte és az ölében vitte. Időközben előkerült Pukli is, aki már a nagy csatánál eltűnt, hogy megmentse Szeretetet, most vele jött vissza ide. De azt mindannyian tudták, hogy el kell tűnniük innen, különben rájuk olvad a mennyezet. Sietős léptekkel indultak el a szán felé, amelyben végre Lara magához tért. -Sikerült? Ez volt a kislány első kérdése, aki most is Adam ölében feküdt egy meleg kockás takaróba bugyolálva. -Sikerült. Mosolygott rá most Adam és egy puszit lehelt az arcára. Hogy vagy? Kérdezte tőle. -Nagyon fázok. -Tudom. -De hol van Szeretet? -Itt van melletted! Lara felpillantott és meglátta Szeretetet. Szeretet ébenfekete hosszú haját, porcelán fehér bőrét, csokoládébarna szemeit és elámult a gyönyörűségtől. Szeretet magas karcsú alkat volt akárcsak a nővére, most ő kék hosszú szoknyát viselt, sárga pulóverrel, de ebben is remekül festett. -Örülök hogy itt vagy! Súgta neki Lara. -Köszönöm! Mosolyodott el Szeretet. -Ez azt jelenti, hogy lesz karácsony? Kérdezte még mindig kíváncsian a kislány, Adam ölében pihenve. -Bizony, bizony. Már holnap. Szólalt meg Pukli. -És ez a ti érdemetek! -A miénk? Hiszen együtt csináltuk! Mosolygott a kislány. -Na gyerekek, elvégeztük a munkánkat, de Adam még tőled szeretnék kérni valamit. Nézett a fiúra Pukli. -Holnap már karácsony és én nem szeretném, ha örökre Andrewal így élnétek, kérj tőle bocsánatot légy szíves! Azzal Pukli kitessékelte a szánból, amikor meglátta Andrewt. Andrew éppen a barátaival kosárlabdázott. Mikor meglátta őt. Adam odament hozzá és zavartan igazgatta a ruháját, a régi sérelmeket akárhogyan is nézzük nem tudta elfelejteni. -Szia! Köszönt neki Adam. -Szia! Mi történt a karoddal? Nézte, ahogy a másik fiú karjából vér csöpög. - Á semmi nem lényeges! De Andrew! Akarok neked valamit mondani. Azzal Andrew lejött a pályáról és megállt Adam előtt. -Csak azt akarom mondani, hogy sajnálom amit ellened elkövettem, szeretnék bocsánatot kérni. -Ugyan, akinek itt bocsánatot kell kérnie az én vagyok. Eléggé undokul viselkedtem veled. Bocs, nem akartam! -Andrew, szóval azt akarom mondani, hogy nem a te hibád hogy ver az apád. -Hát igen, régen azt hittem, hogy az enyém, de egyre jobban szalad az idő, rájövök hogy az iránta érzett dühömet másokon vezettem le, igazán sajnálom! -Én is! Boldog Karácsonyt! -Boldog Karácsonyt cimbora és még egyszer ne haragudj rám! Én úgy szégyellem magam, amiket elkövettem ellened, nem is tudom, hogy voltam képes megtenni. -Talán a harag vezérelt. -Igen, talán. De most már ennek vége. Nem jössz játszani? - Kösz! Most nem, rengeteg dolgom van, sietek haza. -Rendben van, de ha játszani akarsz, akkor szóljál és jöhetsz! -Oké. Szia! -Szia!

Ezzel Adam visszaszaladt a szánhoz, majd bepattant. -Hová akartok menni? Nézett rájuk figyelmesen Pukli. -Haza! Hangzott a válasz. -Nem, nem, még nem mehettek haza. -Miért? Csillant fel a szeme Larának is. -Mert Manótanya minket vár! -Bizony! Mosolyodott el Szeretet és óvatosan bekötötte Adam karján a sebet. Közben tovább szálltak a rénszarvasokkal a messzi-messzi birodalomban. Pár óra alatt meg is érkeztek Manótanyára, de most minden olyan csendes volt, szokatlanul csendes. A gyerekek ezt nem tudták mire vélni, már nagyokat ásítoztak és álmosak is voltak, de valahogy még mindig lúdbőrözött a hátuk. -Gyertek csak gyertek! Hívogatta őket Pukli a palotához vezető úton, és a gyermekek engedelmeskedtek neki, mögöttük ott lépkedett lágyan, mosolyogva Szeretet is. Ahogy beléptek a gyönyörű palotába, nem találtak senkit, se egy manó, sem Napsugár nem tartózkodott ott, mindenki eltűnt valahová. Most már Adamben is egyre nőtt a feszültség. -Vajon mi történhetett, hogy ide kellett jönni? Mindenhová bepillantottak, a gyárba, a csarnokokba, de nem találtak senkit. Adamen ismét úrrá lett a boldogság és nem fájlalta a sebesült karját. A gyönyör és a pompa mindent feledtetett velük, az arany falak, a kristály csillárok, a nagy olajfestmények gyűjteménye, az aranyozott padló, egyszerűen leírhatatlan pompába kerültek ismét. Csak nem találtak senkit. De Pukli vette a bátorságot és benyitott a trónterembe. A gyermekek lélegzete ekkor állt el teljesen. Valami lágy zene szólt, valami szépséges zene, ami rabul ejtette a szívet és mindenki ott volt a friss virágokkal feldíszített teremben. A friss virágok szinte minden honnan illatoztak, volt közöttük kék, lila, piros, rózsaszín, sárga és fehér, olyan volt az egész terem, mint a szivárvány, csodálatosan pompás. A virágok kiemelték a terem bordó bársony falait és a bársony padlózatát. Most is mindenki őket figyelte, ahogy beléptek a terembe, a manók felálltak ünnepélyesen faragott székükről és mindnyájan tapsoltak, igen mindnyájan mosolyogva tapsoltak, még Morcos is! Nem sokkal később Adam meglátta Napsugárt is, ahogy ott állt a pódium közepén és lelkesen tapsolt, de amint meglátta Szeretet testvérét, azon nyomban abbahagyta és annak nyakába borult. A két testvér úgy borult most egymásra, mint az aranyeső ágai egy szép tavaszi napon. Annyira de annyira örültek egymásnak, hogy hosszú percekig csak álltak így összeölelkezve. Most végre Adam is megcsodálhatta mindkét nőt. Napsugár leírhatatlanul gyönyörű volt hosszú, göndör szőke hajával, barna bőrével, aranyszínű ruhájával és arany topánkájával. De Szeretetből valami más sugárzódott felé, Szeretet egyszerű ruhájával is kivívta a manók tiszteletét. Szeretet szöges ellentéte volt Napsugárnak, neki ébenfekete hosszú haja volt, porcelán fehér bőrrel, de egy valamiről még is rá lehetett jönni hogy ők ketten testvérek, az egyforma csokoládébarna szem, amely melegséget sugárzott mindig mikor valakire ránéztek. Minden manó nagyon boldog volt és Napsugár miután befejezte az ölelkezést, feléjük fordult. -Azért gyűltünk most össze hogy egy ünnepélyes alkalom keretén belül, elmondja Laranak, Adamnek és Puklinak hogy hálás vagyok, azért amiért teljesítették a megbízást és megmentették testvéremet Szeretetet-Mindenki mosolygott. -Bár Ice Heartet nem sikerült az idő végezetéig eltüntetnünk,- Itt most minden manó felmordult. -De holnap lesz karácsony! -Itt most mindenki nagy örömmel tapsolt. -Megszeretném köszönni kis barátainknak, Segítségüket e veszélyes küldetésben. Azt hiszem itt ma minden róluk szól az ő dicsőségükről. Adam! Lara! Pukli, fáradjatok Szeretet elébe! És viseljétek dicsőséggel a kristályt, az idők végezetéig! A háromnak majd elállt a lélegzete és valóban, Szeretet már ott ült az aranyozott trónon és őket várta. Adam, Lara és Pukli elindult felé. Elsőként Lara került sorra. -A bátorságodért! Mondta neki Szeretet és most tényleg valóban olyan volt, mint egy királynő, átöltözött. Most már nem azt a kopott ruhát viselte, mint előbb, bordó hosszú, buggyos ujjú, fűzős földig érő ruhája volt hozzáillő bordó cipelővel, a haja gondosan fésülve, a fején most már ott ragyogott a vörös rubinokból kirakott aranykorona. Larának majd elállt a lélegzete mikor a hatalmas könnycsepp alakú kristályt a nyakába akasztotta, hirtelen azt sem tudta mit mondjon, de nem kellett neki mondania semmit, hiszen a következő pillanatban már éles vastapsot kapott és néhány manó szemében bizony könny csillogott. -Adam! Gyere! Szeretet hangja lágy volt, mint az anyai szeretet. Adam elébe lépett, meghajolt és megcsókolta Szeretet kezét. -Adam! Én tartozok neked köszönettel! Erre a királynő felállt és mélyen meghajolt Adam előtt, a manók csak úgy ámultak-bámultak hisz Szeretet az úrnőjük még nem hajolt meg senki előtt. Majd Adam nyakába akasztotta a kristályt és közben lágyan a fülébe suttogott valamit, amit a többiek nem hallottak, de Adam igen is tisztán hallotta azt a csilingelő apró hangot, mely azt súgta a fülébe: Köszönöm! A taps még mindig nem maradt el, a manók lelkesen tapsoltak, nevettek, mosolyogtak. -Pukli! Hívta Szeretet. Köszönöm hogy velem voltál, és mindent elintéztél annak érdekében, hogy ma itt lehessek veletek, köszönöm a szolgálataidat, köszönöm a hűségedet! Akasztotta nyakába a kristályt. -Még ma is megtenném, ha a kedves Szeretet élete forogna kockán. Mondta az úrnőjének. -Köszönöm Pukli! Te nagyon nemes manó vagy! Erre a manók sem vártak tovább mindenki Éljen Pukli! Éljen Adam! Éljen Lara! Üdvrivalgásban tört ki. –Hölgyeim, és Uraim! Állt fel most a trónból Szeretet is. -Ha ők hárman nekem nem segítenek, én már halott lennék, hallott lennék a hideg fogságában. Mindnyájan nekik tartozunk tisztelettel! Az összes manó erre felállt és a lágy dallam szólt a hangszórókból, amit minden manó együtt énekelt Napsugárral és Szeretettel. A három kisember meg csak kuporogott a sarokban egymás mellett Adam, Lara és Pukli, csak nézték mosolyogva, elpirulva, ezt a csodát, ahogy most mindenki őket ünnepli és együtt énekelnek számukra egy himnusz félét. A himnusz utolsó két versszakát befejezve, minden manó hatalmas ordításba kezdett: Dicsőség nektek! Dicsőség Laranak, Adamnek és Puklinak! Így ért végett az aznapi ünneplés.

Másnap Adam az ágyában fáradtan ébredt. Jól esett neki a pihe-puha takaró és nagyon fájt mindene. Mellette Zserbó dorombolt az ágyában pihegve. De még most sem értette miért is fáj így néhány testrésze. Eszébe jutott, valami szokatlan álma volt az éjjel, boszorkánnyal harcolt, meg valami manók között volt, mennyi hülyeséget összeálmodott! A cica csak bújt hozzá, mint egy édes kis gombolyag. Adam kitörölte szeméből az álmot, mikor a falon tikk-takkoló órára bámult, délután fél kettő volt! Soha nem aludt el még ennyire és álmodott ilyen valóságos álmot, de most végre úgy érezte, fent van, és nem kell már többet ilyen álmokat látnia. Még mindig nem volt biztos benne hogy ennyire elaludt, gondolta csak az órája jár rosszul, ezért a kis éjjeli szekrényére meredt, az órája jól járt bizony, de amit ott talált azt sosem fogja elfelejteni, az éjjeli szekrényén ott pihent a kristály, amit álmában kapott! –Még sem álom volt? Gondolta. Kezébe vette a kristályt, és jól megnézte, centiről centire ugyanaz volt, amit álmában kapott kitüntetésül Szeretettől. Csak ámulva-bámulva meredt rá, majd eszébe jutott hogy nagyon fáj a hasa és a mellkasa. Hát fölhúzta pizsamáját és egy hatalmas kék foltot látott a hasán és a mellkasán, mélykék, foltok voltak ezek, melyek hatalmas ütéstől keletkezhettek. Ekkor már Adam tudta, hogy nem álom volt az, amit látott, ez valóság volt. Hirtelen az ablakra meredt a tekintete, odakint nagy pelyhekben hullott a hó, odament az ablakhoz, kinyitotta, gyönyörködött benne és egyszer csak azt kiabálta önfeledten, boldogan: -Sikerült! Sikerült! A hó nagy pelyhekben hullott és olyan szép volt, mint a frissen készített vattacukor. Adam még életében nem látott ennyi havat, csak amikor Puklival volt, akkor is csak fél percig élvezhették a gonosz boszorka miatt. De most nem törődött többet a gonosz boszorkával, csak gyönyörködött, gyönyörködött a havas tájban, a havas utcákban, a havas fákban és a háztetőkben, olyan volt most minden mintha csak porcukorral hintették volna le De most. Adamnek feltűnt hirtelen hogy már nem fáj a karja, begyógyult a seb és a gipsz alatt sem fáj már a csontja, tudta ezt csakis Szeretet tehette vele. Boldog volt és boldogan mosolygott ki az ablakon, de ahogy csak bámulta a nagy felhőket, rájött hogy mást is lát most, egy rénszarvas rajt. A szánban Pukli ült most, mivel a Mikulás nagyon meghízott. Pukli integetni kezdett neki, de Adam csak azt kiabálta: -Lara jól van? Mi van Laraval? -Ne félj! Larat tegnap meggyógyította Szeretet, ő jól van, már a szüleivel karácsonyozik. -Karácsony? -Bizony, bizony. Eljött végre a nagy nap! Boldog Karácsonyt! Kiabálta Adamnek. -Boldog Karácsonyt! Kiabálta vissza Adam csillogó szemekkel, de tovább már nem állhatott kint, hiszen már lépéseket hallott az ajtó felől. Becsukta az ablakot és bebújt úgy pizsamástól az ágyba. Olívia az anyukája nyitott be rajta. -Hé lustaság hasadra süt a Nap, inkább a hó! Ült le az ágy szélére. -Nézzenek oda! Tudod már milyen régóta nem volt hó Havas földön? Te meg itt lustálkodsz, azt hittem már föl sem akarsz kelni. Olívia a maga harminc évével nagyon friss volt, mint mindig, barna haját kifogástalan kontyba csavarta, míg sötétbarna szemeivel kérdőn nézett kis fiára. Az arca tele volt most élettel, nem szomorkodott, hiszen ma annyi csoda történt Havas földön hogy nem volt rá ideje, először is esett a hó, másodszor meg karácsony volt és ilyenkor nem jó szomorkodni. Olívia most is csinos volt, mint mindig, hosszú sötétkék szoknyát viselt, hozzávaló pulóverrel és a darázs derekán vastag övvel. -Te nem vagy beteg? Nézte meg a kisfiú homlokát, de az olyan hideg volt, hogy a lázmérő még a mínuszt is meghaladta volna. Olívia megnyugodott. -Jól vagy? Kérdezte tőle, de a fiú egy bólintással jelezte hogy igen. -Mi ez? Nézett Olívia az éjjeli szekrényen heverő kristályra. -Azt Laratól kaptam. Vágta rá egyből a kisfiú.  -Nagyon szép! De tudod, hogy ma karácsony van és a kandallón sok-sok ajándékot, hoztak neked, nem tudtam, hogy ilyen jó voltál! Erre Adam megrohanta az ajtót, a lépcsőn, úgy ahogy volt pizsamában rontott le, a falépcső csak úgy nyikorgott gyors léptei alatt és Olívia igazat mondott, a kandalló telis-tele volt Adam ajándékaival. Amit közösen mosolyogva, boldogan, bontogatni kezdtek.

Vége!

Minden kedves olvasónak NAGYON BOLDOG, BÉKÉS, MEGHITT, KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK!

Sok szeretettel:

Barina Andrea