Ma sem mellékes, hogy egy nő mennyit hajlandó adni önmagából, mennyit tesz egy kapcsolatért. Sokan nem akarnak egyedül maradni vagy félnek attól, hogy nem fogják szeretni őket. Ebből fakad, hogy gyakran olyan viselkedésmódokat erőltetnek magukra, amelyek kudarccal végződnek.

Az elmúlt évek önmegvalósító és függetlenség mániás időszakában a nők már okosabban bánnak az érzelmeikkel, talán átértékelték elavult szerepeiket, és egyenlőséget, függetlenséget várnak el. De az önfeláldozás mégsem tűnt el teljesen, és a nők még ma is többet adnak egy  kapcsolatban, mint a férfiak. Hogy miért? Ennek lehet több oka is, persze nem mindegy az sem, milyen hosszú az a kapcsolat, amelybe beleteszünk magunkból egy jókora darabot.

A házasságért „reszkető”, egyedülálló nők mindent megtesznek, hogy olyan pasival találkozzanak, akivel „holtomiglan” családot alapítanak. Ezért eshetnek túlzásokba, és könnyen kaphatók olyanra is, amivel átlépik saját elveik korlátait. A cél érdekében vagy az egyedül maradástól való félelmükben a hagyományos „régi” típusú mintákat alkalmazzák, és az hiszik a ma férfija azt a szolgálat tevő asszonyt keresi, akit annak idején a nagyapja. Az első közösen eltöltött éjszaka után tisztára suvickolják a pasi konyháját, esetleg „lányos” programjaikat lemondják, átszervezik a férfihez igazítva.

De a férjes nők is beleeshetnek hasonló hibába, hiszen tudják, a házasság nem örökké tartó intézmény ma már. Szinte mindannyiukban bujkál a félelem, hogy férjük egyszer csak ‒ különösen a kritikus korban ‒ elhagyja őket egy fiatalabbért. Szeretetükkel, gondoskodásukkal, figyelmükkel szinte megfojtják párjukat, aki ezt nem a szeretet megnyilvánulásaként értékeli, sokkal inkább teherként nehezedik rá.

Azért vagyunk együtt valakivel, mert szeretünk vele lenni, mert élvezzük a társaságát, mert boldoggá tesz bennünket. Várunk viszonzást érzelmeinkért vagy sem? Mindenképpen. Belső félelmek és bizonytalanságok ellensúlyozására sok nő rázúdítja a szeretetét egyetlen emberre, és ezzel önmaguknak akarják bizonyítani, hogy valakinek kellenek, valamiben jók.

Mint oly sok mindenben, ebben is a gyerekkor földolgozatlan konfliktusai a ludasak. Aki nem kapott elég figyelmet és szeretet kiskorában, annyira vágyhat rá, hogy egész életében ezt keresi. Ha nem sikerül felnőttként sem rálelnie, nem tud megszabadulni a gyötrő „fájdalomtól”. Ezért mindent belead, mindent megtesz azért, hogy viszonozzák érzelmeit.

És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy kérdésünkre a válasz lehet csupán annyi: nők vagyunk, akiket inkább az érzelmeik, és a megérzéseik irányítanak. Ettől válunk jó anyává és ez különbözet meg minket ‒ azoktól, akikért annyi sokat veszünk el önmagunkból ‒, a férfiaktól. Megosztjuk velük a gondolatainkat, nem szégyeljük elárulni érzelmeinket, megnyílunk nekik, és sokkal többet mutatunk meg és adunk oda magunkból, mint ők nekünk.