24 évesen férjhez mentem, és két lányom született.  2 fiúgyermekem meghalt még magzati korban. Ezt sosem fogom teljesen elfelejteni, de a lányok annyit adtak, hogy nem keseregtem emiatt! A házasságom sem volt felhőtlen,  sokszor voltam azon a ponton, hogy most kéne abbahagyni. De ekkor az anyukámék erőt adtak, hogy át kell vészelni, és lelkiekben oly sokat segítettek, hogy a holtpontokat át tudtam lépni.

Sőt egyre magabiztosabb lettem, és kézben tudtam tartani a családomat. A férjem közben rokkantnyugdíjas lett.  Nekem kellett anyagilag is gondoskodnom magunkról. 33 évesen főiskolás lettem, és estin diplomáztam 36 évesen. Középvezetői állásom lett, ami anyagilag számított, és készültem tovább, hogy vezető lehessek. Általában mindenkivel nagyon jól kijöttem, és úgy éreztem, engem is elismernek!

És ekkor jött az, ami egy csapásra véget vetett annak, amiben hittem, és amit szerettem!  Nem voltam jókor jó helyen. Elindultam a családommal autóval, de már nem értünk haza. Frontálisan ütköztünk egy öngyilkosjelölttel. És ami ezután jött: műtétek sora, fájdalom, rettegés, reménytelenség, kétségbeesés..., és lehetne sorolni.

Megtanultam járni, gondolkodni, de a hivatásomat örökre elvesztettem. Már nem bíztam magamban, féltem, ha gyerekeket láttam, mert tudtam, hogy már nem tudok úgy vigyázni rájuk, mint eddig! Amiért tanultam és minden energiámat odaadtam az egy pillanat alatt szertefoszlott. Igen sikertelennek éreztem magam, mert nem tudtam harcolni az ellen, ami ellen nem is lehet, hiszen épséget nem lehet pénzért venni!

Azóta eltelt 10 év, és már 50 éves vagyok, de még most is sokszor álmodom a volt „gyerekeimmel”, nem tudom megérteni, hogy miért én?

Az eszem tudja, hogy már sosem leszek óvó néni, de a szívem sose érti meg hogy MIÉRT? 

(Illusztráció: Marc Chagall munkáiból)