Az őslakosok szerint nem emberi kéz készítette a földbevésett ábrákat. Legendájuk szerint az egyszer odalátogatott félistenek, a viracochák a készítők, akik évezredekkel ezelőtt az Andok környékén ténykedtek. Más feltételezések szerint földönkívüliek alkották a csodálatos képeket.

A nazca indiánokról szinte alig tudunk valamit, csupán annyit, amennyit a sírok tanulmányozásával megtudhattunk. Földművelő nép volt, írásos emlékeket nem hagytak maguk után. Halottaikat magzati pózban földelték el, színes cserépedényekkel és tárgyakkal. A vonalak mintázta formák teljesen megegyeznek az ezeken a cserépedényeken lévőkkel.

Már a 16-17. században említést tettek spanyol felfedezők a világ legnagyobb grafikai műalkotásáról, az mégis az 1920-as évekig szinte teljesen ismeretlen maradt a nyilvánosság előtt. Julio Tello, perui régész írta le a formákat, a 30-as évektől pedig tájékozódási pont lett a pilóták számára.

Dr. Paul Kosok hatására kezdtek el behatóan foglalkozni a geoglifáknak nevezett alkotásokkal 1941-től. Megállapították, hogy az alakzatokat úgy „vésték” a talajba, hogy a mélyebben fekvő homokrétegről eltávolították a felső, kavicsos réteget. Minden egyes kép, tekintet nélkül formájára, méretére egyetlen megszakítatlan vonallal készült. A Pampas de Jumana – a Nazca-vonalak ezen a fennsíkon terülnek el –, szerencsére olyan helyen fekszik, ahol egészen kevés eső esik, így az ábrák nagy része eredeti állapotukban maradt ránk.

Rendeltetésükkel kapcsolatban számtalan elmélet látott napvilágot, de eddig még senki nem tudott kielégítő magyarázattal szolgálni. Egyes szakértők szerint a Nazca-vonalak vallási szertartásokban játszottak szerepet, mások elképzelései szerint csillagászati naptárként funkcionáltak, akad azonban olyan vélemény is, hogy vízlelőhelyeket jelölnek. A csillagászati naptárra vonatkozó elméletet az 1968-as komputeres vizsgálat nem támasztotta alá.

Egyes kutatók hidrogeológiai mérései szerint a minták egy része földalatti vízlelőhelyeket jelöl. Az elmélet támogatói szerint az indiánok ezekkel a motívumokkal jelölték meg a földalatti víztartalékokat, melyek sokkal jobb minőségű és megbízhatóbb vízforrást jelentettek számukra, mint a folyók. A kutatások során szoros összefüggéseket fedeztek fel az alakzatok és a hidrológiai jellemzők között. A geoglifák térbeli elhelyezkedése ugyanis gyakran egybeesik a törésvonalakkal, víztartókkal, találtak olyan alakzatot is, melynek teljes szélessége megegyezett annak a zónának a szélességével, melyben a talajvíz nagyobb mennyiségben összegyűlhetett.

Ám a kérdések ahelyett, hogy tisztázódnának, egyre csak gyűlnek. A képek igazából csak madártávlatból láthatók, akkor hogyan tudták őket ilyen precízen megalkotni? Ismerték tán a repülést? Ez az elképzelés nem kitaláció, ugyanis cserépedényeiken találtak olyan ábrákat, melyek mintha léghajók, vagy sárkányrepülők lennének, a vonalak végén pedig kör alakú „égetőgödröket” fedeztek fel, amik hőlégballonok felszállóhelyei is lehettek. A sírokból előkerültek olyan szövetek, melyek hihetetlenül finom szövésűek, erősebbek, mint amilyenből mi a hőlégballonokat készítjük. Amerikai kutatók megépítettek egy olyan léghajót, melynek célja, hogy bebizonyítsák azt, hogy az indiánok ismerték a repülést. Ez volt a Condor I, mely 1975-ben a kísérlet során helytállt. Vajon nem is akkora butaság, hogy a nazcák ilyen fejlettek voltak?