Szinte mesébe illő történet, ahogyan a két fiút felfedezték. A kis tehetségek egy játszótéren fociztak egymással, bátyjukkal és szüleikkel. Ekkor figyelt fel rájuk egy – már csak edzőként dolgozó – ex-focista, aki azonnal a „mini ligás” csapatába invitálta őket. Az akkori Lurkó FC hivatalosan is leigazolta a két játékost, nehogy a végén más csapatok csapjanak le rájuk. Ötévesen már náluk jóval idősebb gyerekek ellen játszottak és szinte mindig sikerre vitték csapatukat. A Lurkó FC nyerőszériája végül akkor szakadt meg, amikor ők ketten otthagyták az egyesületet.
Hétévesek voltak, amikor felvették őket az Etalon Sportiskolába, pedig háromszáz sportolni vágyó kisgyerek közül abban az évben mindössze huszonötöt választottak ki. A rengeteg edzés, valamint a hétvégi meccsek és összecsapások alatt csak titkon reménykedhettek abban, hogy valaki figyeli őket a lelátóról és egyszer majd egy visszautasíthatatlan lehetőséggel áll eléjük. Ez a múlthéten meg is történt. Az átigazolási szerződésre már a tíz éves fiúk nem létező mobiltelefonszámát is kérték, így azonnali hatállyal be kellett szerezni két készüléket, hogy a fiúkat bárki, bármikor, bármilyen ajánlattal megkereshesse.
Sikerüknek természetesen szüleik is velük együtt örülnek, de nem élik bele magukat túlságosan. Igyekeznek a földön maradni, és reális várakozásokkal tekinteni a jövőbe. Mint ahogyan eddig is, továbbra is minden segítséget, lelki és anyagi támogatást megadnak majd gyermekeiknek, de azt mondják, hogy nem dől össze a világ, ha mégsem fogják a fiúkat nagy, külföldi csapatokhoz csábítani. Tisztában vannak azzal is, hogy talán az évek folyamán befektetett rengeteg pénz, idő és energia talán sosem térül meg. Az új szerződéshez vezető rögös út ugyanis nem éppen olcsó mulatság. Hiszen ikrek esetében mindenből kettő kell: dupla tagsági díj van az egyesületeknél, valamint két mezre és két pár cipőre van szükség. Egy ilyen kis lurkó ugyanis öt-hat focicipőt használ el és nő ki évente. Vidéki meccs esetén pedig ezekhez hozzájönnek még az utazás- és a szállásköltségek is. A család azonban egyáltalán nem bánja ezt.
– Szívesen hozunk áldozatot azért, hogy lássuk őket hatalmas gólokat lőni, vagy éppen mesteri gólpasszokat adni, még akkor is, ha nem a tévéképernyőn keresztül nézzük! – meséli Tamás, a büszke apuka. – Szerintünk ugyanis megéri mindez, hiszen a fiúk így már kisgyerekkorukban megtanulnak csapatban játszani, a többiekkel együttműködni, küzdeni a közös célért és a sikerért. A sok mozgástól pedig erősebbek, fittebbek, és ami a legfontosabb, egészségesebbek is lesznek!
