Sokan vagyunk, akik a munkából hazatérve azonnal a gép felé veszik az irányt. Megnyomjuk az indítógombot, és mire megszabadulunk a cipőtől és kabáttól, a lassan élettársunkká váló szerkezet be is tölt. Firefox, Explorer vagy Opera, kinek mi tetszik, és már bele is vetettük magunkat az internet végtelen világába.

Nyitjuk a leveleket, bejelentkezünk a közösségi oldalakra, közben csetelünk, beszélgetünk, olvasunk, tájékozódunk, informálódunk és szórakozunk, akár mindezt egyszerre. Magányosak lennénk? Biztosan állíthatom, hogy nem. Persze a függőség vagy egyéb pszichológiai hatások létező problémák, de nem mindenki függő, akinek így telnek a napjai. Nem mindenkire igaz a társadalomban még mindig élő tévhit, hogy aki sok időt tölt a gép előtt, annak nincsenek barátai, rosszabb esetben élete sem.

Más nevében nem beszélhetek, de a magam nevében határozottan jelentem ki: van életem! Vannak barátaim és járok társaságba, mert szeretem velük tölteni az időt. Nagyon is kommunikatív vagyok, nehezen nyílok ugyan meg, de azért szégyellős nem vagyok. Nem bújtatom magam hamis virtuális álarc mögé. Sokat olvasok, és nemcsak neten. Emellett pedig még arra is marad időm, hogy nagyokat főzzek, kikapcsolódásként pedig olykor tévét nézzek. Egyszóval élek és mégis: szeretek a neten lógni.

Szeretem felfedezni a világot egy teával a kezemben, meleg pokrócba burkolózva. Szeretem, ha egyetlen, akár nyúlfarknyi témában is a szerteágazó vélemények százait kutathatom fel és olvashatom el. És igen, órákat képes vagyok ezzel tölteni, hajnalokba nyúlóan ülve a gép előtt, miközben magam is véleményt nyilvánítok, és igyekszem másoknak is adni abból, amit én kapok ettől a virtuális világtól. Nem tartom magam sem betegnek, sem magányosnak, viszont érdeklődőnek igen.

Gabriela Herman fotóművész éppen ezt akarta megmutatni legújabb sorozatával, melyet bloggerekről készített. Különböző korú, nemű, kultúrájú modelljeiben egy a közös: mindannyian képesek rá, hogy az egész világot az ölükben tartsák. A gép fénye világítja meg arcukat, és miközben egyedül vannak, egy percig sem magányosak. A képek sötétek, de csak látszólag komorak. Aki ismeri az érzést: izgalommal telve barangolni a nagyvilágban, miközben ki sem kell mozdulnunk a szobánkból, az pontosan tudja: a képeken szereplő bloggerek arca egy csepp rossz érzésről vagy kellemetlenségről sem árulkodik. Jól érzik magukat.

Herman egyébként gyakran fotóz hasonló témákat. Különleges látásmód jellemzi, melynek segítségével szinte kivétel nélkül tökéletesen ragadja meg a lényeget: képein az arcok anélkül beszélnek, hogy szájuk beszédre nyílna.

Ha kíváncsi vagy a teljes sorozatra nagyobb méretben, vagy megfogtak a munkák, s a művésznő más témájú fotói is érdekelnek, a blogját itt találod!