Kedves Donna és Donnás társaim! Először is szeretném megköszönni, hogy létrehoztátok ezt az oldalt, mert mondjon bárki bármit,sok jó dolog történt itt velünk. Többek között örülök, hogy kedves embereket ismerhettem meg itt. A kedvesség mellett még nagyon sok jó tulajdonságuk van, de ezt nem részletezem, hanem leírok egy történetet, ami szolgáljon jó például mindenkinek, aki olvassa.

Van egy topikunk, amit 2008. június 12-én nyitottunk. Itt jövünk össze majd’ mindennap, tudjuk egymás búját-baját, örömét. Vannak a csapatból, akik már találkoztak, és nem okozott csalódást senkinek a személyes találkozás sem. Azt hiszem, mindannyian őszinte, nyílt, tiszta szívű emberek vagyunk, szívesen fogadjuk az új belépőket is, mindenkivel "beszélünk" és mindenkit "meghallgatunk". Mégse legyen már ilyen szép ez a történet, be kell, valljam azt is, volt akit kitaszított ez a csapat közös megegyezésre. Még mindig úgy gondolom, ő nem volt közénk való, eljátszotta a bizalmunkat, aztán mikor újra megadtuk neki a lehetőséget, azt is eljátszotta. De ez már a múlté.

Sok szép napot éltünk meg ebben a virtuális kapcsolatban, és bizony voltak szomorú napok is. Szakítások, betegségek, csalódások, gyászoltunk és drukkoltunk, vártuk a csodát, ami hol eljött, hol viszont nem. Én egy olyan esetről szeretnék írni, amikor eljött a csoda.

Még mindig mosolyt csal az arcomra az a nagyon jó érzés, hogy segítettünk, csodát vittünk valaki életébe. Mint már írtam, tudunk egymásról sok mindent, és Éviről is tudtuk, hogy beteg, nagyon nehezen jár. Nem ismertem eddig igazán, mi ez a betegség (súlyos fokú csontelhalás mindkét csípőben, a térdekben és a nyaki gerincben ciszták). Szerintem, ha az orvosok biztosan tudnák, mi a teendő, talán segítenének rajta, és a számára kiírt kezelések használtak volna, de nem, talán inkább rosszabb lett.

Na, jó, szóljon a mentségükre, hogy műtétet ajánlanak, de azt is csak a csípőnél egy csípőprotézis formájában (a térddel és a nyaki gerinccel nem tudnak csinálni semmit). A csípőprotézis műtétnek nem kevés a felgyógyulási ideje, kicsi gyerekek mellett ez nehezen vállalható, így húzza-halasztja, míg csak lehet. Egyre nehezebben mozog, gondot okoz neki a napi rutinfeladatok elvégzése. Két kicsi gyermekét nap mint nap iskolába és óvodába kell vinni, hozni.

Egy kerékpárral oldotta ezt meg, de a kerékpárt valaki tavaly ellopta. Nagyon sajnáltuk szegényt, de hogyan segíthettünk volna, nem áll mindenkinek otthon egy felesleges bicikli, ami neki épp megfelelő. Teltek a hónapok és Évink sosem panaszkodott, pedig a hagyományos biciklivel, amit kapott, nagyon nehéz dolga lehetett. Aztán egyszer mégis megnyílt, gondolom, mennyire el lehetett keseredve, és kiírta magából a fájdalmait.

Ennek olvasása után Juditunknak támadt egy ötlete .körlevélben megosztotta mindannyiunkkal, hogy VEGYÜNK ÉVINEK EGY ELEKTROMOS BICIKLIT.

Természetesen belementünk, és mindenki felajánlott egy általa teljesíthető összeget.

Judit magára vállalta az ügy teljes intézését és még annál is többet: keresett egy biciklit a közelben, ami megfelelő volt.

Még Évi családját is megkereste, ilyen-olyan csavarral megtudta a telefonszámukat, beszélt velük, kikérte a véleményüket, és ők is támogatták az ötletet úgy szóban, mint pénzösszeggel is. De az eladó türelmetlen volt, nem bírt várni, míg összejön a pénz, és eladta a kerékpárt.

Itt kicsit megingott a dolog, mert nem gondoltuk volna, hogy talál hamar egy másikat, ami árban is megfelel, és a közelében van, de megtalálta.

Juditunk egy angyal, ment, intézkedett, lefixált és időt kért, szóval mindent megtett, hogy ne járjunk úgy, mint az előző esetben. Annyira mindent, hogy még nem is érkezett hozzá pénz tőlünk, de elment és megvette a kerékpárt, sőt még kicseréltetett és rátetetett ezt-azt.

Ott volt már nála, és közeledett a nap, mikorra tervezte az átadást.

Évi és Judit közel laknak egymáshoz, én sajnos messze, mint a többiek is, pedig nagyon szerettem volna ott lenni, de valahogy nem sikerült összeegyeztetni a dolgokat. De hát ott volt Judit, aki megtett mindent, hogy elérje célját. Persze, ő szabadkozik és azt mondja, nélkülünk nem sikerült volna, hát én nem vagyok ebben olyan biztos.

Tényleg ő egy angyal és ugye az angyalok.....Szóval, eljött a nap 2010.04.25., amikor végre átadásra került a bicikli.

Juditunk ment - ERRE JÁRTUNK, BENÉZTÜNK - szöveggel, kis csalással az autóhoz hívta Évit aztán lerántotta a leplet, és ott volt a bringaÚgy tudom, nem voltak szavak, ölelések voltak, könnyek, szeretet és maga a csoda, mikor az ember újra rájön, hogy adni, segíteni jó és ez csodálatos érzés, még nekünk is,akik nem voltunk ott csak lélekben, a képeket láttuk és olvastuk, ahogy Évink megköszöni százszor. Szép nap volt, és azóta sem múlott el ez a jó érzés, hogy mindannyiunknak vannak gondjai,de nem az önsajnálat a fő dolgunk.

Nem vagyunk pénzes emberek, sőt kevés pénzből élünk, de mégis megosztottuk a nálunk nehezebb helyzetben lévő barátunkkal azt a keveset is, amink van.

Örülök, hogy így történt, és azt hiszem, méltán vagyunk büszkék magunkra, de én a legbüszkébb Erősné Juditra vagyok, hogy megismerhettem egy ilyen fantasztikus embert. Persze, a többiek is mind a szívem csücskei, de szerintem ezt a babérkoszorút ők is Juditnak szavaznák meg.

Egy sikeres projektnek értünk mi a végére, de sajnos Évi nem. Ez egy csöpp könnyebbséget ad az életében, de mi lesz, ha rosszabbra fordul az állapota? Meddig bírja így?

Hosszú még az út Évim, de kitartást kívánunk neked és itt vagyunk mindig egy virtuális ölelésre.Tudom, mert írtad, neked az is sokat jelent.

További szép napokat, kellemes időtöltést kívánok mindenkinek.

 Amennyiben Ön is kedvet kapott ahhoz, hogy közzé tegye saját gondolatait, történetét, vagy versét, akkor várjuk levelét az info@donna.hu címre.