Egy különleges kapcsolat, egy ősi vonzalom, egy megfoghatatlan érzés… Anya csak egy van, de nagymamából sem dúskálunk. Bár sok szó nem esik róla, de néha sokkal nagyobb bizalmat kapnak az unokáktól, mint azt bárki is hinné. A generációs különbségek ellenére is igazi baráti kapcsolat alakulhat ki, ami olyan elemi erővel rendelkezik, hogy jobbára széttéphetetlen…

Szeretem az anyukámat, de a nagymámat is éppen annyira… Bár közel két éve, hogy nincs már közöttünk, mégsem tudok róla múlt időben beszélni, hiszen a jelenemben olyan erővel beleivódott a lénye, hogy ezt nem tehetem meg. Minden napomra van valami bölcsesség ami előjön tőle és valami erős szál még mindig hozzáköt. Nem, nem volt közöttünk igazi baráti viszony, nem avattam be a szerelmi ügyeimbe, a magánéletem viszontagságaiba, a titkaimba, mégis mindig csodálattal néztem és talán kevés olyan ember van, akitől annyit tanultam mint tőle. A szorgos kezek, amik még 82 év elteltével is vidáman és fáradhatatlanul művelték a kis kertet, a ráncos, vékony arc amire derüt csalt a legvékonyabb napsugár is még mindig eleven képként él bennem. Utolsó éber pillanatáig vidám volt és bár tisztában volt vele, hogy közeleg a vég, mosolyogva távozott. Maga után egy szép hosszú életet hagyott, ami példaként szolgál arra, hogy igen: így is lehet. Szorgalma, kitartása és akaratereje sosem hagyta el, becsmérlő szót, szitkozódást és bírálat sosem hallottam tőle, mindenkit olyannak fogadott el amilyen és képes volt a legelvetemültebb emberben is meglátni a szépet és a jót. A lécet magasra állította, de minden napommal megpróbálom azt megugrani. Olyan tisztelettel, szeretettel és tiszta érzésekkel gondolok rá, hogy azt megfogalmazni, papírra vetni valószínűleg sosem fogom tudni.

A kört persze nem lehet leszűkíteni csak a nagymamák-unokák viszonyára, hiszen a nagyapák is ugyanolyan népszerűségnek örvendenek családon belül. Talán kevés unoka áll eléjük azzal, hogy mekkora csodálattal és tisztelettel ruházzák fel őket és hogy mennyire szeretik a nagyszülőket, mégis érdemes ezt elhinni és inkább a csillogó szempárokból olvasni. Én sem álltam soha oda és mondtam el mit érzek (talán bánom is már ezt egy kicsit) és sok nehéz percet okoztam a dacosságommal még gyerekként, de úgy gondolom így is tudták sokat jelentenek nekem.

Generációs különbség? Van, volt és lesz, de a lélek és szív ugyanaz marad, ezért aztán bármennyire is árral szemben úsznak a nagyszülők (főleg kamaszodó unokák esetén), nem kell feladni és csak mesélni, mesélni, mesélni! Ha majd az időkerekük nem forog már tovább, és a homokórán az utolsó homokszem is leperdül, utánuk egy olyan dolog maradhat, ami minden kincsnél drágább…