Ő volt az Apám

Késő este jött csak haza, Körülölelte az ital illata. Kissé bizonytalanul lépkedett, S az éj árnyaival beszélgetett.

Gondolataimba meredten ültem, Nézett rám megkövülten. Nem szólt,csak leült mellém a fűbe, S nézte velem az eget tűnődve.

"Mondd hát,miért hallgatsz ennyire, S gondolatod a földtől miért van fényévnyire?" "Ezért,"-szóltam s az égre mutattam."A világegyetem." "Minden titkát megfejteni lehet e?"

Nem szólt de láttam a szemén, Messzire repült emlékei egén. Majd szólt:"Ennyi idős lehettem én is, Mikor felötlött bennem is e kérdés.

Fejem fölött az élet tovaszállt, De feleletet rá senki sem talált. Látod mára már vén róka vagyok, De választ neked adni nem tudok.

Talán soha nem lesz válasz,nem tudom, Talán én addigra régen meghalok. Arra sincs válasz,milyen a túlvilág, Van e lét újra odaát."

Akkor még közömbösen néztem azt a vénembert, Kinek erejéből az életre nem sok telt. Ma már tudja ő milyen a másvilág, A halál után van e lét odaát.

Még őhozzá ezer kérdésem lenne, Ha ő élne s velem itt lenne. Kérdéseimmel egyedül maradok, Nem tanít többé,mostmár hiába akarom.

Éltében gyűlölt,s talán csak titkon szeretett. Szívében ezer titok lehetett. Éltében gyűlöltem,s tagadtam:szeretem. Míg élek erre nincsen kegyelem.

De egyszer még találkozunk, S ő megbocsát talán, Hisz ez a fáradt vénember ő volt:                           az én Apám.