Az előző VV szériákhoz képest a mostani Való Világban nincs szex, mindenki hűséges, de legalábbis fél, hogy az anyukája mit fog szólni, van ellenben rengeteg évődés, ármány és intrika, zabolátlan indulatok. Nem volt ez másként a magunk mögött hagyott, Lilu és Buci szerint egyértelműen műsortörténeti fordulópontnak tekinthető hétvégén sem.
A két Gigász csatájában a gyenge alulmaradt, mi pedig sírtunk: mivel fogjuk elütni a hétköznap estéinket, ha Olivér már nem szekálja a villalakókat, helyette lesz rend és fegyelem Bécinek és Lacinak köszönhetően, na meg némi kis enyelgés. Félretéve a tényszerű tudósítás szabályait, elfeledkezve arról, hogy micsoda műbalhék tanúja lehetett a kedves tévénéző szombat este, jöjjön a méltó végszó: Olivér búcsúztatója következik.
Talán először esett meg a Való Világ 4 párbajai alatt, hogy csalódnunk kellett. Eddig leginkább csak unatkoztunk, afelől pedig egyszer sem voltak kétségeink, hogy a végeredmény papírforma, borítékolható. A botrányhősök, hisztérikák, különc alakok való világa ez. Hogy sem Leonidasznak, sem Ildikónak semmi esélye Hisztérika Évi ellen, abban éppúgy biztosak voltunk, mint abban, hogy Királylány Zsófika csúnyán el fog vérezni az adoniszi adottságokkal nem, de vicces hordóhassal annál inkább büszkélkedő Görög Csődör Alekosz ellen. Szóval semmi izgalom vagy falkaparás egészen mostanáig. Aztán jön Olivér és kampányolni kezd: márpedig neki kell az összes kiválasztó jel, menni akar, kell neki feltöltődés, ezen pedig csak egy gigászi párbaj segíthet. Kiviszi Bécit, ezt a csatát meg kell vívni, két dudás egy csárdában nem, győzzön a jobbik, stb.
A Fantasztikus Négyes tagjai pedig hisznek neki, bedőlnek, rápakolják a jeleket, nem sejtve még, hogy ezzel aláírták saját és bajtársuk halálos ítéletét is. Olivér ugyanis a villa és minden idők legrapszódikusabb drámáját írja innentől percről percre. Kiborul, majd újra szárnyal, tör, zúz, majd sírdogál egy keveset, kihívja Bécit, mert világraszóló győzelmet akar, majd kiakad, őrlődik, talán meg is retten egy kicsit önnön bátorságától, és végül összeomlik. Bár végtelenül idegesítő az önmarcangolás eme, a társaira is igen rossz hatást gyakorló fajtája, egyben érthető is: aki mindig 1000 fokon ég, az előbb-utóbb sajnos egy lapátnyi hamuként hullik majd a földre. Így lett ez Olivérrel is, nincs mit szépíteni: sok különösen negatív tényező és a kedvezőtlen holdállás hatására összetört, feladta. Nem akart visszamenni, és ezt minden egyes lépésével, a szeme megtörtségével, a mozdulatai erőtlenségével, a bántóan lemondó kijelentéseivel, egyszóval egész létével igyekezett alátámasztani.
A nézők pedig – érző szívvel rendelkezvén – megértették ezt, és csalódottan bár, de lemondtak a brilliánsan taktikázó Mókamesterről. Az eredmény meg is lett: béke poraira. Szandika tombol: „Hol vagy, Olivér? Hol vagy, te rohadék?!”; Anikó sír: „Én nem bírom nélküle, pakolok és megyek!”; Évi anyázik: „Ugye mekkora egy gerinctelen bunkó ez a Béci?!” De ez már senkit nem hat meg, jöjjön a rend, tisztaság és fegyelem, az erkölcs meg az összes többi. Mi csak egyben reménykedünk: Anikó, Szandi, Évi és Alekosz talán nem adja majd olyan könnyen magát, néhány nap, felépülnek, és akkor … Jöhet a második forduló: rendbontás, balhé, háború: csapataink készen állnak és anarchiát üvöltenek!
