Sorozatgyilkos újságíró. Volt már csaló – Amerikában nemrégiben Pulizer-díjas újságírótól vették vissza a díjat, mert kiderült, hogy egy kitalált történetet írt meg –, most már gyilkolnak is a sajtó munkatársai. Ennél lejjebb hová süllyedhet ez a szakma?

A képet némileg árnyalja, hogy az illető macedón úr eszelős gyűlölettel viseltetett idős édesanyja iránt, aki takarítónőként dolgozott. Áldozatai pedig kizárólag idős takarítónők voltak. Vagyis nem csupán egy jó poénért, egy jó cikkért gyilkolászott, hanem inkább csak összekötötte a kellemeset a hasznossal: kiélte anyja iránti utálatát a vérfürdőkben, majd megírta az eseteket.

De mivel illik utálni és lenézni a sajtómunkásokat, az emberekben úgyis inkább csak az marad meg, hogy ölt a cikkért az újságíró…

De tényleg kell utálni az újságírókat? Jogos a lesújtó vélemény?

A szívem azt mondja, hogy nem, az eszem azt, hogy igen.

Mi egy újságíró dolga? Sokan azt hiszik, hogy írnia kell – de a valóságban a munkának csak körülbelül egytizede az írás. A többi felkészülés, gondolkodás, olvasás, beszélgetés. Az ember kitalál egy témát – vagy kapja a szerkesztőjétől –, ezt végiggondolja, hozzáolvas, ötleteket gyűjt, majd felveszi az anyagot – például elkészíti az interjút. Ezután egy halomnyi gondolat van a fejében, amiből kábé hármat-négyet írhat bele a cikkébe, a többi terjedelmi és stílusbeli okokból a szemétkosárba kerül. A maradék hasznos gondolatokat sorba rakja, majd nekiül végre írni. Mindez egy riport esetében azt jelenti, hogy minimum egy hétig dolgozik a szerencsétlen sajtós azon, hogy megírjon egy féloldalas, oldalas anyagot.

Ez az ideális eset. Most lássuk a valóságot.

Az újságíró iskolából kikerül egy ifjú titán, tételezzük fel, hogy van tehetsége és okos. Aztán nem kap munkát. Ha mázlija van, elszerződhet valahová gyakornoknak – ingyen. Ugyanis hazánkban jelenleg két szakma van, amely képviselői pályájuk kezdetén egy-két évig ingyen dolgoznak: a jogászok és az újságírók. Gondolom egy tanár, orvos, villanyszerelő, gépkocsivezető kicsit durcás lenne, ha munkába állása első két évében nem kapna fizut. Az újságnál szerződése nincs, írhat, ez minden. De tényleg írhat?

Azonnalra kell minden. Nem gondolkodik, csak gépel, hogy időben kész legyen. Aztán letolják, hogy nem jó. Rosszabb esetben kiröhögik a cikkét, vagy minősíthetetlenül üvöltöznek vele. Mintha a szakma régebb óta képviselői elfelejtették volna, hogy az újságírást csak gyakorlat közben lehet megtanulni, vagyis egy frissiben végzett munkaerőnek még kell legalább két év ahhoz, hogy beérjen.

Közben mindenki – főleg a közvélemény –, azt is elvárja, hogy értsen mindenhez, amiről ír. A rendszerváltás előtt az újságírók ráálltak egy-egy területre, ahhoz értettek. Ma egy újságíró ezt nem teheti meg: bármikor új laphoz kerülhet, és teljesen más témáról kell írnia. „Ért” a gyógyfüvekhez, a gyerekneveléshez, a cigánykérdéshez, a kultúrpolitikához, a körömlakkozáshoz és az államkötvények piaci részesedéséhez. Pedig dehogy ért ő ezekhez, írni tud. Tudna, ha…

Háromszorosára (!) növekedett a leadandó cikkek mennyisége az elmúlt két évtizedben. Gondolkodni nincs többé idő, verni kell billentyűket… Például mi történik, ha tényleg jól elkészít egy riportot? Egy-két heti munka, s keres vele 20 ezer bruttót, ami kábé 10 ezer nettó, de ebből lejönnek a költségei – telefon, utazás, stb. Jó, ha keres a bulin 1-2 ezret. A hülyének is megéri, nem?

Mit lehet tenni? Három választási lehetőség van. A pragmatista újságíró megteszi, amit kérnek tőle, csak annyi munkát fektet be, amennyinek haszna is van, s így a cikkei kicsit laposak, semmitmondóak, viszont tud létezni. Ez a szellemi prostitúció: ahogy az örömlány élvezet nélkül áruba bocsátja testét, ugyanúgy az újságíró az agyát váltja pénzre, az alkotás öröme nélkül.

A másik típus szeretne jókat írni, szán rá időt, beleteszi a szívét egy anyagba – ők egyrészt elindulnak az éhhalál irányába, másrészt nem tudják lelkileg feldolgozni a rájuk nehezedő terheket. Ezért  mielőtt éhen halnának az alkoholizmus viszi őket sírba.

A harmadik típus csal. Hazudik. Öl…