Ezen a napon, a hajnali órákban az egyik beszélgetős oldalon voltam fent, sok emberrel társalogtam, amikor jött Ő. Rám írt, bemutatkoztunk, beszélgettünk, ismerkedtünk. Már az első percekben éreztem, hogy egy hullámhosszon vagyok Vele és hogy mennyire szimpatikus számomra.

Elmesélte nekem, hogy New York-ban dolgozik, egy hónapja van kint - először nem igazán hittem neki. Azt gondoltam, biztosan átvág, ezért a továbbiakban nem voltam hozzá túl kedves. Szerette volna tudni a teljes nevem, de én nem-et mondtam. Rosszul esett neki, megbántottam, így hát azt mondta: jobb, ha Ő most megy, örült a beszélgetésnek...

Amikor ott hagyott, nagyon sokat gondoltam Rá és már pár perc után hiányérzetem támadt. „Miért bántottam meg azt az embert, aki talán az igazat mondta; és csak én voltam túl kételkedő?!”- tanakodtam magamban.

Másnap ismét, ugyanabban az időben felmentem erre a bizonyos oldalra… Álmomban sem gondoltam volna, h az elmúlt éjjel eseményei után ez a fiú ismét megkeres. Ott volt és újra velem akart beszélni. Velem, aki olyan csúnyán viselkedett. Nagyon örültem neki… ismét végigbeszélgettük a hajnalt, úgy éreztem, mintha ezer éve ismerném.

Átmentünk egy másik, kötöttebb csevegő programba, ahol még bensőségesebb lett a viszony. Minden nap hajnalig, reggelig beszélgettem Vele; és egyre inkább éreztem, mennyire kedvelem Őt. A 6 óra időeltolódás miatt csak ekkor tudtunk beszélgetni, de engem nem érdekelt, hogy éjfélkor ébreszt a telefonom, hogy kelnem kell, mert Rómeó vár a gép előtt.

Reggel iskolába mentem, de semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy beszélgethessek Vele. Teltek-múltak a napok, hónapok. Egyre jobban megszerettem, fontos lett a számomra. Mindig, mindenhol, minden pillanatban Ő járt a fejemben, csak arra vártam és vágytam, hogy eljöjjön az éjjel, amikor ismét „itt lesz velem”.

Sajnos soha nem voltam megelégedve magammal és azon gondolkodtam, talán nem tetszenék Neki, ezért hazugsághoz folyamodtam. Képet mutattam neki, de nem én voltam az a szép lány, nem engem látott a fotón, nem az én arcvonásaimat ismerte meg…. de tudtam, hogy Rómeónak tetszeni fog a látvány és így biztosan nem veszítem el Őt.

Elég sokszor voltak nézeteltérések, mert szeretett volna több képen látni, de sajnos ezzel nem tudtam szolgálni. Minden nap rettegtem attól, hogy talán rájön az igazságra és gyűlölni fog, amiért egy hazug ember vagyok. Őrlődtem belül, fájt, hogy ezt teszem vele, annak ellenére, hogy mennyire szeretem.

A mindig mosolygós Mira kezdett megváltozni… Nem nevettem annyit, mint régen, depressziós lettem és semmi nem érdekelt. Mindenki kérdezte, mi baj van?, családom, ismerőseim, barátaim, iskolatársak is észrevették rajtam: nincs minden rendben. Próbáltam magamban tartani és igyekeztem csak akkor sírni, amikor senki sem lát. Teljesen befordultam, nem érdekelt senki és semmi, csak Ő. Nem tanultam, mindenkivel szörnyen viselkedtem, folyton csak veszekedtem. Egyedül arra tudtam gondolni, hogy mi lesz így, mi fog történni a közeljövőben?!

Közben Rómeóval jöttek az összeveszős-kibékülős napok… sokszor volt nézeteltérésünk, de azt az egyet tudtam: nem akarom Őt elveszíteni és bármi áron képes lennék arra, hogy ez így is maradjon. Sajnos nem így alakult, mert novemberben megszakította velem a kapcsolatot. Őrülten fájt tudni azt, hogy decemberben hazajön és 10 ezer km helyett már csak pár száz fog elválasztani minket egymástól, és talán soha nem fogok vele újra beszélgetni...

Szenteste napján írtam neki egy üzenetet és elmondtam, mennyire hiányzik. Ezután olyan volt, mintha újra álmodnék. Karácsonyi ajándékként megkaptam azt, hogy ismét élvezhessem a társaságát. Jobban örültem neki, mint bármi másnak. Ismét napról napra kerestük egymást, sokat beszélgettünk… de még mindig nem tudta a titkomat. Újra jöttek a boldog pillanatok, ugyanakkor a szívemben rengeteg fájdalom is volt. Közben beismertem magamnak a tényt, miszerint beleszerettem. Szerelmes lettem egy olyan fiúba, akivel még soha nem találkoztam, nem ismertem személyesen, nem néztem a szemébe, soha nem érintettem meg, nem csókoltam, nem öleltem, nem éreztem az illatát… „csak” és kizárólag a szavait és kedvességét tudhattam magaménak.

2008 februárjában azonban erőt vettem magamon és elmondtam neki az igazságot. Megosztottam vele azt, ami egy évig a szívemet nyomta és elmeséltem neki, hogy hazudtam egész idő alatt. Annyit kérdezett: miért? A fájdalomtól talán nem is tudtam elmondani neki minden apró dolgot, amit az utóbbi időben átéltem, de most már mindegy volt… Számoltam azzal, hogy soha nem bocsájtja meg nekem. De tévedtem. Keresett ezek után is, nem ítélt el engem, pedig nem vagyok jó ember. Hazudtam neki, pont azt az embert csaptam be, akit annyira szeretek. Elmondhatatlan az az érzés, amit Ő jelent nekem.

Ma is tartjuk a kapcsolatot, de sajnos a személyes találkozásra még mindig nem került sor. Talán egyszer, nagyon remélem… mindennek eljön az ideje… Ezentúl is szinte minden nap elmondom neki, szeretem. Minden percben meg akarok bizonyosodni afelől, tisztában van-e ezzel… hiszen Ő az az ember, akit – amíg élek- soha nem fogok elfelejteni. Történjen bármi, Ő mindig az a Rómeó lesz, akiért képes lennék bármire… és ha kell, az életemet adnám érte.