Könyvek az íróasztalomon. Versekkel üzennek; Elérhetetlen föld, a KILENCEK költőcsoport antológiája: Győri László, Mezey Katalin, Molnár /Péntek/ Imre, Kiss Benedek, Oláh János, Konc József, Kovács István, Rózsa Endre, Utassy József.
2010. augusztus 27-én, 9 órakor Utassy József távozott közülük, hogy találkozhasson azzal, akit korán elveszített, akit mindig csak kisfiamként említett. Az idei ünnepi könyvhétre jelent meg Ezüst rablánc című könyve, az utolsó, mellyel a felnőttekhez szólt. Június 10-én volt a bemutatója annak a kötetnek, amiről akkor még nem tudtuk, hogy a felnövekvő nemzedéktől, a gyerekektől búcsúzik. Az Óriáskerék című antológia beköszöntőjében Csukás István a következőképpen fogalmaz: „Három költő fogott össze: Balogh József, Devecsery László és Utassy József, hogy gyönyörű versekben bemutassák a gyerekeknek a világot.” Csukás Istvánt említettem, s róla eszembe jut, hogy Magyarországon két iskolát neveztek el élő emberről! Csukás István nevét a teskándi, míg Utassy Józsefét a tarnaleleszi iskola viseli. Bár Ózdon született, Utassy József számára a szülővidék Bükkszenterzsébet és Tarnalelesz. Itt készültek már, nagyon készültek a márciusi ünnepre: március 23-án lett volna 70 éves…, s előtte, az őszi időben is, közösen terveztük az utazást, hogy együtt szálljunk fel az Óriáskerékre, a szülőhaza lakóival.
Néhány hete Rédicsen, amikor rövid időre elszabadulhatott a kórházból, még dedikáltunk… Egymásnak is… Az ő keze, betegsége miatt meg-megremegett, ezért felesége, a sokszor versbe rótt Horváth Erzsi, az embernél emberebb Zsóka javaslatára „dedikáló” pecsétet használt: „Öleléssel, szeretettel: Utassy József” Azért az előbbi sorokhoz az Ezüst rabláncba még beleírta: Lacinak – Dzsó. Bizonyára „segített” betegségének előidézésében a hosszú, kényszerű hallgatás, hiszen a hatalom nem bocsátotta meg, hogy Zúg március /!/ E verset most, az írásom címeként választott, mindössze 20 /számozott/ példányban, merített papíron, kézi kötéssel kiadott Őszvilágban olvasom. Íme a kritikus rész: „…lopnak a bőség kosarából, / a jognak asztalánál lopnak, / népek nevében! S te halott vagy?! / Holnap a szellem napvilágát / roppantják ránk a hétszer gyávák. / Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: / szólj még egyszer a Szabadságról!” A megzenésített vers korosztályom sajátos himnusza volt… A kimondott igazságért évekig hallgatnia kellett: nem publikálhatott! Kossuth-díjra is többször felterjesztették. Ki is húzták a listáról mindannyiszor! 2008-ban végre az övé lett! Ő valóban koszorús költő, s nem csupán azért, mert 2001-ben a Magyar Köztársaság Babérkoszorújával is elismerték munkásságát! 2005 óta vidéken, az ország csücskében, a Zala megyei Rédicsen, a szlovén határ előtti utolsó településen élt feleségével. Itt lel végső nyugalomra szeptember 7-én… Öleljen magához a Föld, s őrizze, félje és féltse szavaidat a Haza! Kedves Dzsó! Isten veled!
