Már nem lány, de még nem is nő; még ha a látszat olykor ennek ellent is mond. A hölgyek életszakaszának egyik legérdekesebb része ez, az útkeresés, az „én” felfedezésének időszaka, mely bizony épp ezért nem mentes a problémáktól sem. A gyermekkor és a felnőtt lét határán, ahol egy addig ismeretlen dimenzió tárul fel. Ahogy a nő ráébred nemiségére, vonzerejére, pasik feletti hatalmára, ahogy egyre jobban csábítja az éjszakai élet pezsgése, a bárok, klubok zajos világa. Valahol rendben is van ez így, a dolog csak ott hibádzik, hogy ennek a bizonyos kornak az alsó határa mindinkább kitolódik.
Tény, korosztályom már csak nagyapáink elbeszéléséből ismeri azokat az időket, ahol a férfiember boldog volt egy-egy a villamoson kivillanó boka láttán, ahol a fiatal leányzók üdítő látványa nem édesítette meg a munkából való unalmas hazautat, lévén a kor illemszabályainak megfelelően mindenki a „lényeget” takaró ruhákat hordott. Ahol a vizslató férfiszempárok maximum egy női kézfejben lelhettek kielégülést. Tenne csak sétát egy mai fiatal lányka azokban az időkben, még a tömegközlekedés is megbénulna…
Egyszer tán én is olyan leszek, mint azok az idősek, akik a mi szüleinknek mondogatták: „Ejnye, ezek a mai fiatalok!”? De nem, nem, szó se róla. Nem a prüdériát hirdetem, nem a középkorban élünk, ez itt a 21. század, egy kis lazaság, némi felszabadultság még senkinek nem ártott meg. Csak manapság minden olyan korán történik, olyan hirtelen. Persze eddig is tudtuk, hogy a lányok előbb érnek, de ennyivel? Az általános iskolából kijőve a lánykapólót rögtön topra cserélik, a földig érő szoknyát minire, a szandált magassarkúra, s uzsgyi az első diszkó, vagy hogy van ez kérem?
Felgyorsult élettempónkkal szokás magyarázni ezt a korai hamarságot, amiben van némi ráció, de hol marad így a csetlő-botló kamaszkor, a maga megannyi szépségével? Gyerekek, akik felnőttesdit játszanak, de persze ebből sem a munkakeresős, a lakbérfizetős, csak a mulatós, „egész éjszaka kimaradunk” részeket. Aztán amikor valaki tényleg nőként tekint rájuk, lehet ócsárolni a pasikat, akiket csak „az” vezérel. De tényleg, milyen szemetek is vagyunk, amiért a kilónyi festék alatt nem vettük észre a kislányt, s amiért elhittük, hogy valóban tizennyolc…
Mert bizony megtörtént, amire néhány évtizede, de még csak néhány éve sem számított senki. Egykor neves szórakozóhelyek igényes estéi ovibuliba csaptak át. Kialakultak helyek, ahol a maguk kiskorú törzsközönségével egy húszéves már öregnek számít, s ahová véletlenül betévedve szemlesütve távozik minden jóérzésű ember, persze csak szaporán, még mielőtt valaki a tömegben „pedofilt” kiáltana, ha éppenséggel végig merne mérni egy lengébb öltözetű hajadont. S ez még a jobbik eset, mert ott a másik véglet, azok a diszkók, melyek átlagéletkora 13-16, s ahová valóban csak a „vadászok” járnak, akik pontosan tudják, hogy már egy szál cigaretta fejében bármelyik lány hajlandó kikísérni őket a parkolóba…
Tán egy középkorú elítélve olvassa soraimat, mondván túlzok, ez nem Amerika. De tévhitbe se ringassa magát senki, a királylányok kora lejárt. Ahogy a fenti eset is lehetne egy tipikus budapesti történet, úgy a mai helyzet is elkeserítő. Ezen írásom nem hivatott okokat, és megoldást keresni, az már másvalaki feladata lesz, de valóban nem ártana még egy kicsivel tovább fogni a gyermekeink kezét, mielőtt elindítjuk őket az élet rögös útjain. Addig meg – s ilyet ritkán mondok –, vegyünk példát a televízióról, csak a képernyő sarka helyett ezúttal a klubok, bárok bejáratára kéne nyomni egy jó nagy, sárga 18-as karikát…!
Képek forrása: flickr.com
