Ha Parti Nagy Lajos és Banga Ferenc összefog, abból mindig valami érdekes szálkásodik ki. A Kacat, Bajazzó (2002) a Dump Endre: Töredékek (2004) és A vak murmutér (2007) után idén is folytatódik a nagy parti: ezúttal 13, a világ minden tájáról válogatott mesét szőrözött ki és gyúrt át a saját képére, szövegére Banga és Parti Nagy. Egy húron pendülnek: mindkettő a maga művészi nyelvének zsonglőre, és nem lőre, ami kikerül a kezük közül. Navahó indián és japánus aggastyán, lengyel háziember és újgörög egérlány történetében a mesék egész kelléktára felvonul.
A pecsenyehattyú és más mesék Banga és Parti Nagy sajátos világlátását árnyalja tovább. Boldizsár Ildikótól is tudjuk, hogy e műfaj sokkal többet hordoz magában, mint gyerekszórakoztatást, ősi bölcsességeket hagyományoz át. E kötet tradicionális meséi azonban, amellett, hogy érdekesek, tanítanak, viccesek, bölcsességre nevelnek, a szerzők kezében végletesen maiakká válnak.
Az író egy interjúban kifejtette, hogy szó sincs manapság „nyelvromlásról”, az idegen szavak éppen hogy gazdagítják a szókincsünket, a nyelv folytonos megújulását biztosítják. Ezt a maga polifonikus nyelvművelésével mindenütt igazolja is (a baj ott kezdődik, ha valaki csak egy szólamban tud beszélni, és ez a halmaz egyre nagyobb nálunk).
Szekurity és Eurosport, halivúd és Kolorádó, Kotdazűr és kacsaláb, sifonér és vérnősző, Hencida és dombérozás, faszenes tévé és vajköpülés – a választékos, a mindennapi, az archaikus és a mesenyelv használata nagyon jól megfér egymással ebben a képi és szövegkörnyezetben, jól kiegészítik és erősítik egymást. Az író kiszólásai (megszökött a centrifuga), régies kifejezései, humora a mesék művelt fogyasztóit tételezik föl, gyerekeknek is ajánlható a kötet, azonban jó, ha a szülő megmagyaráz, eszelődik, esetleg ongorkod, hemmeg.
Nekem A háziember meg a háziasszony meséje tetszett leginkább. Ahogy az egyszeri ember, lebecsülve a házimunkát, hadra kél a bögölyök, kánya, centrifuga, köpülő, kuktafőző, dézsa hadával, és nemcsak csatát, de háborút (csirkét stb.) is veszít, az fergeteges. De vannak egészen extrém történetek és toposzok is a kötetben. A felfuvalkodott csibe („kikiriki márisom, hol a bugyellárisom?”) meséje mintha szintén a déjàból ismerős lenne, A róka és a kakas – ez opusból kinőtt fabula – is emlékeket csalogat elő a hardverből. Nem lenne nagy parti, ha a tartalmon is ne tekerintettek volna: az oldalszám az illusztrátor egész oldalas kép-/meseregényeihez irányít, és nem a történetek kezdetéhez. Kicsit lehetne pezderkedni ugyan, ha a kákán is csomót akarnánk keresni, hogy a kötetcím és az alapjául szolgáló mese a szereplők száma tekintetében elüt egymástól, de ez bangás szőrözés, pálcikázás lenne csupán. A könyv kitűnő szórakozást ígér a felkészült olvasóknak.
Könyvükből gyerekek és tanulni vágyó felnőttek egyaránt megtudhatják, mire jó egy bolhabőr cipellő, valójában mitől sós a tenger vize, és hogy mi történt a portugál csibével a liszboai villamoson…
