Szeptembertől a 25. tanévemet fogom megkezdeni, sőt ha hozzáteszem, hogy egyugyanazon munkahelyen, akkor nagyon sok fiatal talán el is csodálkozik. Ez csak a 21. században meglepő. Anno az életpályamodell egyszerű volt. Kitanultál valami szakmát, és ha szerencséd volt, ahol elhelyezkedtél először, onnan is mentél nyugdíjba.

Változnak az idők és velük együtt az emberek. Valamelyik nap elgondolkodtam, hogy miként is kerültem én erre az életveszélyesen szép pályára.

Ma is mosolygom azon, mikor négy évvel fiatalabb húgomat először vettem rá arra, hogy játsszunk iskolást. Én, a nagytestvér, aki már legalább másodikos voltam, tanító nénivé változtam délutánonként. Ő pedig szorgalmasan tűrte egy darabig az okítást.

Ezek még kezdetleges próbálkozások voltak. De az első igazi sikeremet is neki köszönhetem, amikor megtapasztalhattam, hogy valakit megtanítani valamire, az nem is olyan könnyű dolog.

Történt ugyanis, hogy húgomnak gondja akadt az „r” hang kiejtésével. Azt mondták neki a beiratkozáskor, hogy aki nem tudja szeptemberre, az nem lehet első osztályos, hiába iratták be. Persze ez nem volt igaz, de erről ő mit sem sejtett.

Szinte minden nap gyakoroltunk bőszen, de sehogy se ment. Aztán valahogy rájöttem, hogy hiába mondogatjuk a szavakat, az kevés. Mondókákkal, dalokkal kísérleteztem, és bevált a módszer. Még ma is pontosan emlékszem, hogy a „Keresd meg a tűt, én meg a gyűszűt…” kezdetű dalnál volt az első sikerélménye, és persze egyben nekem is. Mikor először volt felismerhető egy igazi „r” hang, amit ő ejtett ki, ragyogott a szeme. Én pedig tovább bátorítottam. Egyre több hangkapcsolatban jött rá a helyes kiejtésre. Innentől már ment a dolog, és nagyon büszke voltam arra, hogy húgomnál eredményt értem el.

Ma már tudom, hogy nem is annyira a saját magam sikere volt fontos, hanem az, hogy rájöttem, van egy olyan képességem, amivel másokat meg tudok tanítani valamire. Sőt még inkább az, hogy rá tudom venni arra, hogy gyakoroljon szorgalmasan, mert feladni sokkal könnyebb, az megfutamodás.

Érdekes módon mégsem logopédus lettem, hanem nyelvtanár, ami annyiban közel áll hozzá, hogy itt is fontos a helyes kiejtés, hiszen a különböző nyelvek más-más hangkészlettel rendelkeznek. Először oroszt tanítottam, aztán a rendszerváltással egy másik világnyelvbe szerelmesedtem bele. 20 éve már csak angollal foglalkozom.

Örülök, hogy sok kedves tanítványom elismeri a közmondás igazságát: Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz. Legyenek bármelyik szakma képviselői, akár orvosok, vagy ügyvédek. Sőt már jó néhányan angolt tanítanak, tehát „nem estek messze” az angoltanáruktól.

Nekik is köszönhetem, hogy még mindig örömmel, lelkesedéssel megyek be nap mint nap az óráimra, és reménykedem, ez a jövőben sem fog változni.