Az este ugyanolyan csodásan indult, mint a többi, hároméves lánykámnak meséltem, majd kért egy pohár tejet. Kibandukoltam a konyhába, és a bekapcsolt – néző nélküli – televízióban éppen azt láttam, ahogyan két celebnek nevezett lény ül egymással szemben és sáskát, gilisztát, bogarat eszik.

Emlékeztek még arra, amikor az első ilyen jellegű valóságsó nagy felzúdulást váltott ki? Izgatottan vitatkoztak arról az emberek, a média részvevői, a társadalomkutatók és pszichológusok, hogy lehet-e embereket olyan megalázó helyzetbe hozni, hogy számukra undorító dolgokat műveltetnek velük. A vitának nem lett lezárása, ám eltelt néhány év, és az élet maga hozta meg a választ: lehet, miért ne? Nemhogy ismeretlen emberek zabálhatnak pókot, hanem celebek is – akármit is értsünk e szó alatt.

Ez a celebtársaság egyébként érdekes. Vannak közöttük olyanok, akiket se arcról se névről nem ismerek, vannak igen kedves és nagyszerű emberek, vannak kis pukkancsok, és nemzetünk büszkeségei.

De a tej felmelegedett, és a cicamese folytatása fontosabb volt, mint holmi ízeltlábú elfogyasztása – megjegyzem, a cica története sokkal izgalmasabb és érdekesebb is –, vittem a poharat kis csöppségemnek. Visszaállt a békés, idilli családi este.

A nap lezárása a pihentető vasalás volt. Másik csatorna, másik műsor. Vagy mégsem? Éppen egy kétes hírű volt miniszterünk ugrott le egy szakadékba. Aztán jött a többi celebnek álcázott egyed is: ismeretlenek, nagyszerűek, pukkancsok, és nemzetük kiválóságai. Szart pakoltak. Puszta kézzel hurcolászták az elefánt kakit egy ládába…

Ezek a műsorok azért mennek, mert az emberek nézik. Mi nézzük. Ha nem érdekelne minket, akkor úgy tűnnének el előbb a főműsor-időből, majd az egész adásból, ahogy a művészfilmek, színházi közvetítések süllyedtek el. Tényleg ez kell nekünk? Holnap megint leülsz megnézni, és még egy nézővel gyarapítod a nézettségi statisztikát? Persze, hogy kíváncsiak vagyunk az ilyesmire, de nem kéne ezt a kíváncsiságot egy picit visszafogni, amikor ennyire átcsap a magyar média az ízléstelenség és a hülyeség mezejére?

Mert csak pár év kellett ahhoz, hogy teljesen normálisnak véljük, és ne akadjunk ki azon, hogy embereket aláznak meg, hogy bemutatják, ahogy rettegnek, undorodnak. És mi lesz akkor a következő években? Láttam egy filmet valamikor régen, amelyben élő tévéadásban közvetítették, hogy elítélt bűnözőket hogyan kergetnek és ölnek meg a rendőrök. Ha valaki nem látta, ne sajnálja, rém rossz film volt, most mégis eszembe jutott: 3 év múlva lehet, hogy mi is ezt tartjuk majd élvezetes esti pihenésnek? Kivégzés élőben? Vagy mi lesz a következő állomás?

És hogy kerülnek ide országunk büszkeségei? Igazán nagy tehetségek, akik megmutatták a világnak vagy a hazai közönségnek, hogy milyen sokat érnek! Ha Arany János ma élne, akkor izgatottan figyelnénk, hogyan zabálja a gilisztát undorodva, hányingerrel küszködve? Ady Endre cipelné a szart, Széchenyi pedig sziklát mászna? Tényleg ezt akarnánk?

Óvodáskoromban énekeltem utoljára a dalt, amely ma az egész országra jellemző:

„Petőfi Sándor, gatyában táncol, felesége bugyiba’, úgy mennek a moziba.”