A Látványtár sajátossága az intézményi kánon semmibevételével, egyéni koncepció alapján összeválogatott „látnivalók" felvonultatásra, ahol nem elég a műveket értelmezni, hiszen az elrendezés újabb és újabb rétegekkel tágítja az alkotások szellemi síkját. Ahol ilyen érdekes, szinte játékos (és feltétlenül élvezetes) feladat az egy falra került képek közötti logika felfedezése, ott komolyan megfordul az ember fejében, hogy a kiállításrendezés önmagában is lehet művészet...

Marc Augé kulturális antropológus elmélete szerint léteznek bizonyos „nem-helyek" (non-places), melyek képtelenek „önmaguk kiteljesítésére", mivel csak afféle köztes szerepet töltenek be két jelentéssel bíró téregység között, saját (egyéb) funkció, karakter, jelentés nélkül. Ilyen lehet például egy „alvóváros" utcája, melyet az emberek kizárólag arra használnak, hogy egyik pontról a másikra elérjenek, sietve és bármiféle „helyszellem" átérzése nélkül, vagy a kihalt aluljáró, amit senki nem érez magának, esetleg egy lépcső alatti mélyedés, amit nem használnak semmire, mert senkié és mindenkié. És talán bennünk is vannak ilyen „nem-helyek", melyek nem teljesülnek be, mivel tartalmukkal nem merünk szembenézni, elfojtjuk, szégyelljük, ahelyett, hogy helyére állítanánk odaillő, nyers, durva és nagyon igazi saroksarokszobrainkat.

Megkérdeztük a fő-látványtárost, Vörösváry Ákost:

– Mitől ez a kiállításcím, és meddig terjed?

– Meglepve tapasztaltuk, a gyűjtemény milyen sok darabja vonható a választott cím ernyője alá. Természetesen vitába lehet szállni bizonyos választások jogosságával illetve megalapozottságával, de ki szállna vitába azzal a közismert tétellel, hogy a műveknek nem csupán egyetlen olvasata létezik, s hogy bizonyos vélekedések szerint a néző - hozzátéve a magáét - „fejezi be” a képet…

– Milyen vonalak látszódnak markánsan?

– A kiállított művekben egyaránt élvezhetők a tiszta szellemi magaslatok, tetten érhetők a nyilvánossá tett és önkéntes élveboncolások leletanyagai, a kóros, vagy csak extravagáns kifelé, vagy éppen befelé fordulás dokumentumai, jelei, de a groteszk és a határokat nem ismerő játékosság képi megfogalmazásai is. A kiállítás anyagában fellelhető a személyes tragédia, az elmagányosodás fájdalma, az elvágyódás poézise, az önirónia lemeztelenítő ereje…

Kiállított művek alkotói: Altorjai Sándor, Balassa Katalin, Berhidi Mária, Böröcz András, El Kazovszkij, Ganczaugh Miklós, Gellér Brunó, Gondos István, Gross Bettelheim Jolán, Gulácsy Lajos, Ismeretlenek, Július Gyula, Kicsiny Balázs, Kováts Albert, Kungl György, Lídi néni, Lovas Ilona, Maurer Dóra, Moholy-Nagy László, Prutkay Péter, Roskó Gábor, Schnitzler János, Somogyi Győző, Swierkiewicz Róbert, Szemadám György, Szőllősi Endre, T. Szabó László, Türk Péter.