Az első gyógyítók a kolostori szerzetesek voltak, akik gyógynövényekkel, különféle főzetekkel, és piócák segítségével „kezelték” betegeiket. Hozzájuk főként a paraszti származásúak fordultak, hiszen szégyenkeztek betegségük miatt, és az orvos túl drága volt nekik. A népi gyógyítók a falvak lakóiból kerültek ki, így feltétlenül megbíztak tudásukban, bátran kérték tanácsaikat. Gyógyító eljárásaik hiedelmeken alapultak és csak ritkán támaszkodtak természettudományos ismeretekre. Később a gyógyítás mestersége kiteljesedett és különféle „szakmák” alakultak ki.

Nemegyszer mellékhatások, szövődmények alakultak ki, így előfordult, hogy a páciens életébe került egy-egy kúra. Ekkor a kuruzslók arra hivatkoztak, hogy betege nem hitt eléggé a gyógyulásban. Számos betegséget lelki okokra vezettek vissza, melyet ráimádkozással, kifüstöléssel, ijesztéssel kezeltek. Ingyen tevékenykedtek, esetleg természetbeni ajándékot fogadtak el. A gyógyítókat „javasnak” illetve „nézőnek” is nevezték. Napjaink természetgyógyászaihoz hasonlítottak a javasasszonyok, akik szintén a természetet hívták segítségül munkájukhoz. Többféle növényt használtak fel egyszerre, feloldották folyadékban – vízben, pálinkában –, és úgy gondolták, hogy minden betegséghez más-más napszakban kell alkalmazni a főzetet, ezért naplemente után készítették el az elegyeket, és napfelkelte előtt alkalmazták azokat.

A „füves” foglalkozott a gyógynövények összegyűjtésével és árusításával. A „kenőasszonyok” a füvesekkel együtt dolgoztak, zsiradékkal vagy forralt füvekkel gyúrták a fájós derekakat, testrészeket, de sok esetben piócát is használtak. Ez a kenés sokszor gyógyfürdővel párosult, mellyel a „fürösztőasszony” foglalkozott. Köpölyözést is alkalmaztak magas vérnyomás ellen és feji sérülések kezelésére.