De ahogy a kérdések kavarognak a fejében, egyszer csak rájön, hogy valami hiányzik. Egy hirtelen ötlettől vezérelve leszáll az ablakból, s a régi polcon érdeklődve kutat az emlékek közt. Hamar megtalálja, amit keresett. Betesz a magnóba egy sok-sok évvel ezelőtt rongyosra hallgatott kazettát. Leheletnyi izgalom fut át az agyán, ahogy megnyomja a play gombot: mi van, ha már le sem játssza? És valóban. A magnó szörcsög, gyűri a szalagot, oda a nosztalgia.

Ám az első bánatos gondolat után mentő ötlete támad: laptop fedele felhajt, gép bekapcsol, a világhálóba vetett megingathatatlan bizalom... A remény nem volt alaptalan, gyorsan megtalálja a régi dalt. Megnyugodva ül vissza a párkányra, s ahogy éberen figyel minden egyes akkordra, lassan beszippantja az emlékek különös örvénye. Igen, pont mint akkor. Legbelül újra egy tizenéves próbálja kiegyensúlyozni a nagy kérdések nyomasztó terhét a „lét elviselhetetlen könnyűségével”. A régi megválaszolatlan kérdések mellé most felsorakozik néhány újabb is. Kapcsolatok, döntések, munka meg család... Lamentál a jelenen, meg persze a jövőn – ami még mindig nagyon távolinak tűnik. Újra és újra felrémlik benne a gyanakvás, hogy mi van, ha mégsem a jó úton jár? Végül is honnan tudhatná az ember, hogy mi hozza meg számára a boldogságot hosszú távon?

Nagy sóhaj, egy halk slukk a nosztalgikus cigiből. Mosolyogva állapítja meg, hogy a reményei – vagy épp félelmei – ellenére nem sok minden változott. A helyszín ugyanaz, a kérdőjelek kísértetiesen hasonlók, s tudja jól, hogy az a naiv, dühös szikra is ott pislákol még valahol a szemében. Az ilyesmire a klasszikus értelemben vett felnőtt azt mondja, hogy majd kinövi, rosszabb esetben, hogy: benne ragadt a kamaszkorban. Pedig jó néha leülni és kicsit körülnézni, feltenni a rég nem hallott kérdéseket. Önmagunknak.

Popper Péter szerint legtisztább erkölcsi ítéleteink a kamaszkorban fogannak. Aztán amint az ember munkába áll, a naivitásra éppúgy igyekszik rázárni az ajtót, mint az őszinteségre. Mert a nagybetűs élethez meg az adórendszer tisztánlátásához nincs szükség ilyesmire. Pedig a legtöbben titokban vagy kimondva, egész hátralévő életükben erre a korszakra vágynak. A lelkes idealizmusra, a kíméletlen őszinteségre.

Időnként nem árt megállni néhány percre, hogy összevessük akkori elveinket, ideáinak a mostani önmagunk világnézetével. Ha szerencsénk van, még számtalan átfedést találhatunk. Ha nem, nos akkor talán feláldoztuk lelkünket a felnőttkor oltárán. Vagy egyszerűen csak a magunk által épített racionálisnak hitt délibábokat kergetjük.