Nemrégiben, kedves hölgyismerősöm, Éva, vég nélküli panaszáradatot zúdított rám. Egyébiránt magas, szőke, húszas évei végén járó, tüneményes lányról van szó. Barátként én magam is rendkívül kedvelem, egyetlen hibája a „tökéletesség” megtalálására irányuló hajlama. Amióta ismerem, folyton pasi gondjai voltak. A romantikát hiányolta az erősebbik nemből. Már kezdtem azt hinni, végre révbe ért, amikor évek hosszú és fáradságos keresgélésének eredményeképpen megtalálta azt a férfit, akiről először tudta elmondani, hogy valóban romantikus, olyan, amilyet mindig is keresett. Legutóbbi találkozásunkkor viszont már ez a fickó volt terítéken, Éva elhordta mindennek, épp csak „kisgazdámnak” nem. Figyelemmel hallgattam…

Elbeszélte, hogy kezdetben minden jól alakult. Imádott vele lenni, ilyenkor mindig úgy érezte, mintha a mesebeli szőke herceg ültette volna fel maga mögé a fehér lóra. Minden egyes alkalommal fájlalta a búcsúzást, s alig várta a következő alkalmat, amikor a férfi mellett újra a világ közepének érezheti magát. Igazi felüdülés volt ez a srác, gyémánt a kavicsok között, istennőként tekintett rá, parancsként leste minden szavát. Eleinte ez rendkívül vonzó volt, ám hamar kiderült, az istennők élete sem fenékig tejfel…

Ugyanis pont az, ami korábban annyira magával ragadó volt a fiúban, az vált rövid időn belül terhessé. Mivel Évát eddig olyan pasasokkal hozta össze a sors, akiknél már az nagy szó volt, ha előre köszöntek, így érthető, ha teljességgel elvarázsolták a gyertyafényes vacsorák, a munkahelyre küldött virágcsokrok, a holdfényes Duna parti séták. De kiváltképp az olyan apró figyelmességek melengették meg a szívét, mint az ajtón való előreengedés, vagy a kedveskedő SMS-ek.

De akkor mégis volt a gond? – vágtam félbe türelmetlenül. Éva különös helyzet magyarázó  hasonlata ma is fülembe cseng: „Gyerekként imádtam a lekvárt, ám amikor egyszer megettem egy egész üvegre valót, elcsaptam a gyomromat!” Így járt a sráccal is, egyszerűen besokallt. Amikor a kedveskedő SMS-ek napjában kétszer-háromszor jöttek, amellett a virág a munkahelyre a kis rózsaszín kártyácskával, nap mint nap óramű pontossággal, amikor a fiú minden egyes alkalommal a kapu előtt várta, hogy hazavigye, amikor elpityeregte magát a lemenő nap fényénél, s közös gyermekeik lehetséges neveit egy kis zöldborítós füzetbe kezdte vezetni, Éva akkor kiáltott fel: „Elég, én ezt már nem bírom tovább!”

A srác valószínűleg azóta sem érti, miért került lapátra. Én meg mindezek után csak remélni tudom, hogy a hölgyek kétszer is meggondolják, mielőtt a romantika hiányával vádolnák meg a teremtés koronáit.

De mily különös is az ember, hiába kapja meg, amire vágyik, mégiscsak elégedetlen marad. Ez tán a sorsunk? Vagy csak a jó öreg mondást kellett volna felidézni: Vigyázz, hogy mit kívánsz, mert a végén még teljesül.