Némán járkálok az utcán, Bőrkabátos idegenként. Nem zeng bennem üres hurrá, Mint más, hazug veszteseknél.   Valahol, nem túl messze Megjelensz, mint halk gondolat, Lépted nyomán dalol a föld, A szél illatot osztogat.   Hajad selyemtengeréből. Lépésed, vagy illatod az, Mi felrántja bús fejemet? Létezel, egy szikla fogad:   Kővé száradt szívem mered Hitetlenül, amikor meglát Téged, tündérmese-nő, Mert ilyen csodát nem ád.   Vak napjaim üressége. Szívem feljebb kapaszkodik, Belekúszik a szemembe, Irigy szellő akaszkodik.   Hajam vadóc tengerébe, De fejem mégsem fordul tovább. Pillantásom úgy érint meg Téged, mint egy ifjú csodát.   Szemed szemembe világít: Ilyen izzó forróságot! Nincsen kohó, napkitörés, Mely úgy teremtene új világot,   Ahogy szemed belém talál. Robajló erővulkánok Emelkednek fel lelkemben, Gyengévé tevő hullámok   Borítják most el testemet. Megbotlok, mint kisiskolás, Elkapod izzó szemedet De ez az apró kis szólás  

Melyet szemed súgott halkan (anélkül, hogy te is tudnád) Káprázó szemem tüzének, És kezed, mellyel hajadba túrnál,   Úgy mozdul, de sután megáll. Visszakéredzkedik szemed Félénken, mint gyenge csikó Biztos karámba. Tán lehet,   Járásod bizonytalanabb Lett, vagy magamnak hazudok? Szád sarkába mosolyt rejtesz, Gyengülök és vadulok.   Szikraesőket pislogok Homlokodnak árnyékára. Ott ragyog meseszép szemed. Mellkasomnak tájékára   Zuhan egy hatalmas szikla; Sóhaj zengett fel belőlem? A te kebled is piheg, látom. Mondd, nem mész majd el előlem,   Ha rettegve hozzádlépek? Hülyeség fog majd dadogni Megbénuló, tolvaj számból. Annyit tudok csak, nem fog hazudni,   Az a néhány verses szó, Ami belőlem kiszakad. Nem ígérhetem meg neked, Hogy érteni fogom szavadat,   De az enyém tündérszép lesz Mert neked csomagolom bele Elvakulttá vált szívemet. Hajadon átfújó szelek   Lesznek apró cinkosaim, Ők simogatják arcodat Helyettem, mert nem tehetem, Mert gigászi én-harcomat   Vívom saját magam ellen, Mert elrohannék azonnal. Te csak állsz, mint egy mosoly-árnyék, Béklyózó pillantásoddal...