Megszokott dolog, mi több, kötelező manapság szerelemből házasodni. Aki nem így tesz, azt rögtön megszólják, számítónak, vagy butának bélyegzik.

Ez azért is érdekes, mert az emberiség kábé 10 ezer éves történelme során csupán az utóbbi 50-100 évben jött divatba a szerelemből való házasodás, és ez is csak a nyugati civilizációban – Európa, Amerika, Ausztrália, stb. A maradék több mint 9 ezer évben igen korlátozott volt a párválasztási lehetőség, és sok helyen a szülők jelölték ki, kivel köthet házasságot az ifjú.

Ennek persze logikus és érthető magyarázatai vannak. Az egyik, hogy az emberek általában kisebb csoportokban éltek. Egy ötven-száz fős csoport kapcsolatot tartott másik 4-5 hasonló méretű csoporttal, de még így mindössze 8-10 olyan fiatalt ismerhetett meg valaki, aki házasság céljából számításba jöhetett. És ez nem csak a törzsi kultúrákban volt így. Illyés Gyula a Puszták című művében gyönyörűen írja le, hogy 100 évvel ezelőtt a tanyasi fiatalok hogyan választottak párt maguknak: aratáskor méregették egymást a fiatalok – csak ilyenkor találkoztak, évente egy alkalommal –, az számított ki mennyire bírja a munkát, ez volt a választás alapja. Szerelemről szó sem volt…

A nagyobb létszámú kultúrákban viszont már a társadalmi presztízs volt az egyik döntő tényező, a szülők ragaszkodtak ahhoz, hogy gyermekük megfelelő párt találjon magának. Európa történetéből is ismert, hogy a szülők sokszor nem engedték a házasságot, ha nekik nem tetszett az illető, máshol – India, arab világ, stb. –a gyermekek szülei már előre megkötötték a házassági szerződést, esetleg a házasság is megtörtént gyermekkorban.

A legérdekesebben a kínaiak fogalmazták meg, miért nem szabad szerelemből házasodni. Szerintük a szerelmes ember bolond állapotában van, a házasság viszont életünk legfontosabb döntése. Hogyan lehet egy ilyen súlyú döntést őrülten meghozni?!

A nagy változást az hozta, hogy az európai kultúra lélekszámában jelentősen megnövekedett, a nők munkába álltak – ezzel a gazdasági kényszer egy része megszűnt –, és elindult az individualizáció (az egyén figyelembevétele; valaki személyének felruházása egyéni jellegzetességekkel ) folyamata is. Ma ezt ugyan szokás rossznak bélyegezni, mert többek szerint az egyén, az egyéniség túlhangsúlyozása elmagányosodáshoz és a régi értékek felrúgásához vezet, ám szerelem alapú párválasztás e nélkül nem létezne. Mert ennek a folyamatnak az eredménye az is, hogy úgy véljük, mindenkinek joga van párt választani és dönteni saját életéről, sorsáról.

De ha a nem szerelem alapú párválasztás olyan jól működött évezredekig, akkor érdemes-e lecserélni szabad társválasztásra? Ez utóbbinak – mint szinte mindennek –, vannak előnyei és hátrányai egyaránt.

Hátránya, hogy az egyén valóban sokszor rosszul dönt. Ezt persze már csak a szülők, nagyszülők látják, huszonévesen még ők is mentek a saját fejük után, tapasztalatokkal a hátuk mögött azonban gyermekeiknek, unokáiknak már tanácsokat adnak, miért ne válaszd ezt, miért lenne jó társ az. Hátrány az is, hogy sokan feladatként élik meg a párválasztást, és ha nem sikerül, akkor nem csak a magányosság érzése nyomasztja az illetőt, hanem a kudarc is.

Előnyét Sallai János pszichológus – ötvenévnyi boldog házassággal a háta mögött –, nagyon szépen fogalmazta meg:

– A szerelem során igen mély kapcsolat jön létre két ember között, olyan intimitás, amely semmilyen más körülmények között nem tud kialakulni. Ezért a szerelem egy nagyon jó kezdet, ha valaki házasodni akar, hiszen megalapozza a felek egymás iránti vonzalmát, figyelmét, felelősségérzetét…

Kár, hogy a későbbiekben ez sokszor elvész, mint ahogy irigykedő Kati barátnőmnek is igaza lett: barátnőnk házassága egy év alatt tönkrement, eltűnt a nagy lángolás, csupán a veszekedések és a mérgelődések füstje szállt az égbe a volt szerelem roncsairól.