Majd megtaláltam ŐT. Összeházasodtunk, gyerekeink születtek, együtt túléltünk rengeteg nehézséget, átéltük az anyagi poklot, de önerőből felemelkedtünk belőle, s ettől csak még szorosabb lett a kapcsolatunk. Mára, közel 10 év együttlét után, már megengedhetünk magunknak sok mindent, bár ennek nagy ára lett.

A férjem óriási sikereket tudhat magáénak az üzleti életben, nagy neve van a saját szakmájában, és én erre nagyon büszke vagyok. Csakhogy… Nemrég munkahelyet váltott, mert az előző helyen, ahol sok évet eltöltött, már nem érezte jól magát, erkölcsileg nem becsülték meg, s igazából anyagilag sem annyira, amennyi energiát, s leginkább időt ráfordított az egészre. Amikor nálunk „igazi” veszekedések voltak otthon, az mindig azért volt, mert a munkahelyén soha nem tudott nemet mondani. 16 órákat töltött benn, otthon állandóan csörgött a telefonja, szabadságra soha nem tudott menni. Ezzel együtt azonban mégis boldogok voltunk. Pár hónapja azonban váltott. Saját céget alapítottunk, ami hónapok alatt sikeres lett. Viszont semmi nem változott. Értem és tudom, hogy muszáj az elején nagyon megfogni a lehetőségeket, 150 %-an menni, hogy valóban működjön a dolog, de azt hiszem az ember életébe bele kell férjen egy-egy nap, amit csak a szerelmével tölt el. Nálunk nincsenek nagyszülők, rokonok, akikre a gyerekeinket bízhatnánk, így elhanyagolhatóan kevés időt tudtunk mindig is kettesben tölteni. Rengeteget könyörögtem, sírtam, hisztiztem, fenyegetőztem azért, hogy próbálja kicsit elengedni magát, hisz az egészségén is látszik már néha a stressz, a teher, a kapcsolatunk meg hiába kitűnő minden egyéb téren, időnként mégis úgy érzem, „sokadik” vagyok a sorban.

Így ment ez egy darabig, mindig nyeltem egyet, próbáltam visszafogni magam, megérteni a helyzetet, de valahol belül éreztem, valami nagyon hiányzik az életemből. És akkor eljött a tavalyi nyár. Közelebbi barátságba kerültem valakivel, nevezzük Olivérnek, akit egy ideje már ismertem, akivel mind a férjem, mind pedig én nagyon jó kapcsolatban voltunk. Sokat beszélgettünk, egyre több időt töltöttünk együtt, motoroztunk, hülyéskedtünk, jól éreztük magunkat. Ő is kapcsolatban él, így barátság volt közöttünk, amiről mindkettőnk környezete tudott, nem is akartunk eltitkolni semmit, hisz nem is volt mit…egy bizonyos pillanatig, amikor kibukott belőle, hogy bár több lehetne, mint ami éppen van. Akkorra már én is éreztem, hogy bizsergek, ha a közelében vagyok, hiányzik, ha nem látom, ha nem beszélünk, egyre többet és többet akartam belőle, de mindezt titokban, mert nem volt szándékomban félre lépni. Mégis megtörtént. Az első csók, az első érintések, az első szeretkezés olyan érzelmeket mozdítottak meg bennem, amin én magam is meglepődtem. Hamar rájöttünk mindketten, nem csak szexről van szó. Óriási szerelem alakult ki, egyre többet és többet akartunk a másikból, szerettünk, és szeretve voltunk. Miközben tudtuk, nincs jövőnk együtt, hisz én soha nem fogom elhagyni a családom senki miatt (nem is várta el, bár el-eljátszottunk a gondolattal, milyen lenne együtt), és ő sem fog kilépni a kapcsolatából. Sokkal fiatalabb nálam, mégis annyi mindent tanultam tőle, ahogy ő is tőlem. Rájöttem, mi hiányzik a férjemmel való kapcsolatomból, Olivérrel visszakaptam 35 évesen a 24 éves kori önmagam, amikor még nem nyomták a vállam a „felnőtt élet” súlyai.

Azután elkezdtem érezni, valami megváltozott közöttünk. Ugyanolyan szerelmesek voltunk, mégis kevesebbet találkoztunk, s bár milliószor elmondta, hogy szeret, hogy kíván, hogy jó velem, egy nap mégis kiment az ajtón azzal a szóval, hogy szeretlek, és soha többé nem hívott. Összeomlottam. Próbáltam megérteni, hogy mi történt, mert kimondani soha nem mondta ki, hogy vége, hiába kérdeztem, azt monda, nem tudja mit akar, szeret, de az élete kicsit megváltozott. Ezt nem részletezte soha, én pedig kénytelen voltam feladni, hisz tudnom kellett, egyszer úgyis vége lenne, bármennyire nehéz is volt.

Amíg együtt voltam vele, a férjem semmit nem sejtett, soha meg nem bántottam volna Őt, kiegyensúlyozottnak, boldognak, vidámnak látott mindig. Amikor megtörtént ez a kurta- furcsa „szakítás”, nem tudtam többé uralkodni magamon. Hisztiztem, belekötöttem mindenbe, nem tudtam többé tolerálni, hogy annyi időt tölt a munkahelyén, mindennaposakká váltak a veszekedések, odáig fajultak a dolgok, hogy a válást is megemlítettem neki.

S ha ez még nem lett volna elég, folytatódott a történetem. Kiderült, terhes vagyok. Abban a pillanatban tudtam, hogy NEM a férjem az apa, pontosan emlékeztem az alkalomra, igazán meg sem lepődtem a dolgon. Depressziós lettem, nem tudtam tanulni, enni, aludni, ÉLNI. Olivérrel nem beszéltünk akkor már pár hete, a férjem úgy tudta, övé a gyerek, hisz nem tudta, mit tettem, így próbált meggyőzni, tartsam meg, miközben én úgy tettem, mintha gondolkoznék rajta, holott tudtam, nem tehetem. A környezetünk valahogy észrevette, megtudta az állapotom, s mivel ez a fiú is mindennapi kapcsolatban van velünk üzletileg, esélyes volt, hogy ő is tudja, bár biztos nem lehettem benne, s természetesen én nem mondtam el neki, hanem két hónaposan elmentem abortuszra. Aznap háromszor gondoltam meg magam, utoljára majdnem a műtőasztalról szálltam le…mégsem tettem…zokogva ébredtem…mintha a szívem tépték volna ki…Azután jöttek a hétköznapok, nekem nem múlt a szerelmem, a férjemmel szemben egyre kibírhatatlanabb lettem, és valahol tudtam, éreztem, hogy nincs még ennek a „rossz időben rossz helyen” történt kapcsolatnak vége, visszajön ő még hozzám. Egy idő után nem bírtam tovább, felhívtam őt. Beszélgettünk semleges dolgokról, majd hirtelen rákérdeztem, akar e kérdezni tőlem valamit. Kiderült, tudott a terhességemről, tudta, érezte, hogy tőle van a baba, de hívni nem mert, tudta, hogy azt teszem, amit a legjobbnak tartok. S akkor elmondta azt is, valóban nem múltak el nála sem az érzelmek, sokat gondol rám, s hogy azért hagyott el anno, mert félt, lebukunk, hisz egyre többet akartunk a másikból. A fellegekben jártam, s mivel épp vezettem, amikor beszéltünk, sikerült is lefotóztatnom magam az autópályán 180-al, a nagy boldogság örömére . Pár nap múlva találkoztunk, kicsit feszengtünk, de hamar egymás karjaiban voltunk, ahol elmondta, reméli annyira hiányzott nekem ő, mint én neki. Azt hittem minden rendben, már el tudtam fogadni, megértettem, pedig nem mondtuk ki, nem fogom sűrűn látni, de akkor úgy éreztem, ez elég nekem, s szépen lassan majd elmúlik bennem is a szerelem, le tudom zárni magamban az egészet. Találkoztunk mégegyszer azután, majd hetek teltek el, hogy kettesben lehettünk volna, s nemrég hiába beszéltünk meg két alkalmat is, valahogy nem jött össze a randevú. 

Kértem őt, mondja meg, ha mégsem akar engem, akkor legalább tudom mi a helyzet, de mindig elütötte azzal, hogy képzelődöm, ő akar, de nem úgy jöttek ki a dolgok.

Most ismét szenvedek… a férjemmel élem tovább az életem, újra próbálom visszaterelni a régi kerékvágásba a dolgainkat, a kapcsolatunkat, ám közben gyenge vagyok, és szerelmi kötésekhez folyamodom Olivér miatt, amit pedig mindig elítéltem…szerelmes vagyok, vágyom rá, hiányzik…miközben az eszem tudja, vége, annak ellenére, hogy látom rajta, tudom, érzem, még mindig nem zárta le ő sem.

 

-név nélkül-