Egy biológiai tulajdonságot vizsgáltak meg tüzetesebben: az ovulációs – peteérési – jelek elrejtésének képességét. Elsőre kicsit durvának tűnik egy ilyen egyszerű biológiai jelenség és az emberi párkapcsolatok közötti kauzális összefüggés boncolgatása, de azok számára, akik nem szenvednek a prüdéria nyomása alatt izgalmas logikai játékot jelent elemzésük nyomon követése.
Elsőként azt vizsgálták meg, hogy 68 főemlős közül melyeknek van rejtett, illetve melyeknek van látható ovulációja. 32 főemlős osztozik abban az emberrel, hogy semmilyen jele nincs a peteérésnek, 18 fajnál gyenge jelek tapasztalhatóak, a maradék 18 faj nőstényei pedig feltűnően hirdetik párosodási készségüket – például a csimpánz és a pávián. Aki látott már tüzelő, termékenységi fogékonyságát hirdető páviánlányt, annak számára nem jelent gondot megérteni, hogy mik is azok a „jól látható jelek”.
Másodszorra arra fordították a figyelmüket, hogy a vizsgált 68 fajból hányan folytatnak monogám életet, kik tartanak háremet, és kik azok, akiket nem érintett meg az erkölcs legkisebb fuvallata sem, vagyis „össze-vissza” párosodnak. 11 faj bizonyult monogámnak, 23 állatfaj hímjei háremet tartanak, 34 főemlős faj pedig a promiszkuitásnak hódol. Harmadik lépésként a két eredményhalmazt hasonlították össze, s levonhatták azt a következtetést, hogy a 11 monogám faj közül 10 nőstényei elrejtik fogamzásképességük jeleit párjaik elől, állandó bizonytalanságban tartva szegény hímeket így arról, hogy egy lefojtatott szexuális játéknak lesz-e következménye, vagyis a hím át tudja-e örökíteni génjeit, lesz-e utóda. Ugyanis a jelek szerint az állatvilágban minden hím számára ez az egyetlen, ami igazán fontos.
Az összefüggés tehát a kapcsolattartási szokások és az ovuláció elrejtésének képessége között megvan, csak az a kérdés, hogy miért van ez így. Richard Alexander és Katharine Nooan amerikai biológusok elmélete egyfajta választ ad a kérdésre. Teóriájuk „otthon a papa” néven vált közismerté szakmai és laikus berkekben. Kiindulópontjuk az, hogy a főemlősök és pláne az ember esetében egy utód felnevelése igen nagy, évekig tartó munka, amihez mindkét szülő közreműködése szükséges.
Mi történt volna akkor, ha még a fán lakó, de már fejlettebb aggyal rendelkező felmenőink körében hasonló, a párosodási hajlamot hirdető szexuális jelek lettek volna forgalomban, mint például a páviánok esetében az élénk vörös hátsó fél? – teszik fel a kérdést. A homo ősapák csak egy pillantást vetettek volna asszonyaik fenekére, és rögtön tudtak volna dönteni: ha vörös, itt a lehetőség az utódnemzésre, tehát itthon maradok, nehogy más használja ki a helyzetet. Ha viszont nem az, nyugodtan mehetek a dolgomra, még ha egy másik hím meg is kívánná asszonyomat, az aktusnak nem lenne eredménye. A hím tehát mindig biztos lehetne abban, hogy nőstényének utódai mind az ő leszármazottai.
Ennek viszont az lett volna a következménye, hogy a nő egyedül marad gyermekeivel, ráhárul a nevelés összes gondja. Így viszont nagy valószínűséggel nem tudja ellátni csecsemőit egyedül, s az a helyzet áll elő, hogy tömegesen pusztulnak az ősember gyerekek. Itt jön a nők újítása, frissen bevezetett trükkje: el kell rejteni az ovuláció jeleit. Ha a hím nem tudja, mikor termékenyíthető meg asszonya kénytelen állandóan mellette lenni, segíteni az utódnevelésben, meglehetős sűrűséggel párosodni vele és elkergetni más hímeket. Az állandó otthon tartózkodás és felügyelet persze nem zárja ki, hogy minden más elérhető nőt „leterítsen”. Sőt, mivel ennél a másik nőnél sem tudni, hogy mikor van fogamzásképes állapotban, megvan az esély arra is, hogy génjeit sikerüljön másnál is átörökítenie.
