Szívem ékkövekkel díszített, ragyogása száz meg száz csoda, köztük csillogó nyakláncként vonul át a Tisza.
Sorsom, létem tudója, titkaim ismerője. Ó ha beszélni képes lenne… Partjain elsóhajtott ezer sóhajról, megszületett tömérdek gondolatról árulkodna, de a Tisza hallgat. Igaz barátként elnyelte a szavakat, elnyelte a sok panaszt, melyet oly gyakran hallgatott. Habjain megcsillant az öröm is sokszor, romantikus csókok, lopott pillantások közt morajlott, fodrozta oldalát a szél. Eltávolított tőle a sors egyszer, messze sodorta álmaim, de itt, a holtágánál állva már tudom: ismét hazatalál a szív. Szeretem…
Partjait ölelő fák halk suttogása ihlet romantikára olykor, melyek ágai között a harkály kopácsolással bókol és a vizet kémkedve leső gémek, a jeges vízen a vadréce tömegek, a napfényben a tiszavirág, mind-mind a csodálatomért kiált! És a csodálat nem várat magára, mert bármikor a partján állok, rám törnek az emlékek, gondolatok és talán elmélyülnek az arcomon a ráncok, de ó ha beszélni képes lenne… Csak szépeket mesélne, mert bár könnyeimet is ismeri, tudja jól, hogy a felhők felett mindig a nap süt.
A folyó csendes… Ki tudja miért, de dühös indulatokkal olykor mégis előtör belőle a sok meghallgatott szó. Fékezetlenül elhagyva medrét elönti a kis pihenőházakat, birtokba veszi a sok gyerekkacajt hallott játszóteret, elnyeli a fatörzseket. Talán túl sokat hallgatott és már a hullámteret körülvevő gátrendszer is alig tudja megállítani, melyet kérges parasztkezek munkája épített, fáradságos kitartással. Most ez fogja meg a fékezhetetlent, több kilométer hosszúságban állít akadályt a megvadult víz útjába, mely idővel megnyugszik, lassan nyugovóra tér a holtág, medrébe visszatér a víz, ismét a csend uralkodik és a kicsi város lakossága megint imádattal nézi.
Megihleti megint a sok festőt, kik ecsetet ragadva, ámulatba ejtve rajzolják vonásait, festik a vásznon színesre a tájat és eszükbe jut még ki tudja, hány művész, kiknek megannyi művét tette még vonzóbbá a Tiszai holtág.
Korhadt faladikot ringat a vízen a szél. Benne idős horgász várja a nagy fogást. Szemei elmerengnek messze, magába fogadja a táj szépségét. Kócos fején régen mosott fekete kalap tartja távol a tűző napot, ruháján is látszik a hosszú évek nyoma.
Mindig itt ringatózik csónakjával. Ki tudja, hány fénykép, festmény, gondolat őrzi alakját. Magányos… Elméjének villanásait a víz habjaival osztja meg, itt csendesíti le lelkét és itt keresi meg napi vacsoráját, ha a horgára akad valami. Megesik, hogy korgó gyomorral tér nyugovóra, de boldog. Mélyen, legbelül, boldog. Megjárta a világot, meggyötörte az élet, mélyítette ráncait hadifogság, de mindenhonnan hazavágyott szülőfalujába. Oda, ahol a Szőke Tisza egyik kanyarulatából a csendes holtág teszi különlegessé a tájat, oda ahol a védett hullámtér fodrozódik, oda ahol a ritka fekete gólyák is átvonulnak és oda ahol a sulyom, a békatutaj, békaszőlő, békalencse veszi át olykor a víz felett az uralmat. A Tisza mindig hazavárta… És amikor végre vége lett, a fáradt vándor megtért. Horgászbotját vállára vetve halad a töltésen minden pirkadatkor, végigvonul a kicsi lángossütő előtt, áthalad a parkolón, megcsodálja több száz éves fák koronáját, megnézi, ahogy felkel a Nap és álmosan nyújtózva a vizet arany ragyogásba borítja. Bár arcára nem ül öröm, de belül mosolyog… Itthon van… Nem zavarja belső békéjét a nyári kavalkád hangos zenéje és a fürdőzők nevetése, hiszen Ő itthon van…
Soha többé nem hagyja el e vidéket, szívében örökké őrzi ezt az éket. Ott ragyog szívében mindig a Tisza, legyen ezentúl sorsa jó, vagy mostoha.
Amennyiben Ön is kedvet kapott ahhoz, hogy közzé tegye saját gondolatait, történetét, vagy versét, akkor várjuk levelét az info@donna.hu címre.
