Gyerekkorom húsvét hétfői leginkább a víztől való menekülésről szóltak. Évekig arra keltem, hogy apám vizes tenyerével végigsimít az arcomon. Ezután a kíméletes ébresztő után öcsém fogmosópoharas nyakon öntése következett. Mit mondjak, nem esett jól, főleg amiatt, hogy a párnám még estére is nedvesen maradt. Persze nem hagytam annyiban a dolgot, addig nem nyugodtam, amíg nem kapott ő is egy kis frissítést a nyakába...

A kergetőzés, sikongatás után végre körbeülhettük a húsvéti reggelit, amikor a szomszédban lakó nagyapám toppant be, kezében szódásüveggel. Anyám – mindig tökéletesre főnözött frizurájával – a kamrába menekült előle, ám én nem voltam ilyen gyors, és mire felocsúdtam, a gyönyörű mazsolás kalács bánatosan máladozott a tányéromon a szódavíztől. Nagyapám a kicsire sosem adott: így a vízből bőven kaptak a család férfi tagjai is. Mondanom sem kell, tojásra hiába várt, mert anyám addig nem került elő, amíg be nem csukódott nagyapám mögött az ajtó. Egy kalács szeletet felmarkolt ugyan a kisöreg, de hamar odébb állt, hiszen már tudta: a szomszédban Rozika hálásabb közönség lesz, boldogan áldozza fel frizuráját és még reggelit is kap tőle.

Nagyapám egy budapesti klinika urológusa volt, és bár vidéki családból érkezett, a húsvéti locsolkodást kissé – úgymond – városiasra formálta.

Időnként – apám testvére révén – belekóstolhattam egy szabolcsi falucska igazi húsvétjaiba is. Nagynéném korán kitessékelt az ágyból, csinosan-frissen illett várni a locsolkodókat. Finom falatokkal és persze pálinkával kínáltuk a férfinépet. Nagybátyám már rég útra kelt, hogy ebédig végezzen a kör-útjával. Felesége indulás előtt kritikusan megnézte ura körmeit, bajuszát, és lelkére kötötte, kihez kell feltétlenül becsengetnie – mert „úgy való”, hogy az ő barátnőit minimum meg kell öntöznie. Hiába kérleltem: vigyen magával, illedelmesen otthon kellett maradnom, és várni a sütire, pálinkára, később egyre inkább a százasra éhező legényeket. A ruhám ilyenkor száraz maradt, a vödörből csak a helybéli hajadonok kaptak, engem a városi lánykát „csak” kölnis üvegből locsoltak, hogy el ne hervadjak. Hajam a nap végére ragadt az illatos pacsmagoktól, a fejem zsongott a szégyenlős, vagy rosszabb esetben a pálinkagőzös versikéktől. Mégis, ezek a hétfők a legemlékezetesebbek ma is.

Évekkel később lányom nem születvén, fiaimmal festettem a tojásokat. Locsoló csak elvétve akadt. Férjemen a falusi nyarak nem hagytak túl mély nyomokat, így ímmel-ámmal indul fiaival a nagyit és a dédit meglocsolni. Ott aztán lakmároznak a sütiből, zsebre vágják a kinder-tojásokat, (később a pénzmagot), és fél óra elteltével már haza is érkeznek. Amióta nagyok a srácok, az én hajam sem illatozik. Barátnőim és a lányaik hiába várják hímes tojással a fiaimat, a locsolás ciki, hallani sem akarnak róla.

A vidám, mindent betöltő húsvéti hangulat mintha kiment volna a divatból, lehet, hogy nem is az évek múlása miatt, csak kölni hiányában – kissé hervadozom...

Több húsvéttal kapcsolatos cikk:

$$3077$$